Szily Nóra magányos. Nem úgy, ahogy a romantikus filmekben: nem az ablaknál állva, esőben, hanem kényelmesen, jól berendezve, szakértői szerepben. A magányának van stúdiója, mikrofonja, több kutyája – és ami a legfontosabb: nincs benne visszakérdezés.

A Magyar Péter-interjú után érkező kritikák nem azért fájtak neki, mert igazságtalanok voltak, hanem mert megtörték ezt a kényelmet. Mert hirtelen nem ő kérdezett, hanem őt kérdezték. És kiderült: a magány egyik luxusformája az, amikor valaki nem hajlandó meghallani, amit mondanak neki.

Szily Nóra szerint jogtalan „bántalmazónak” nevezni egy férfit, akiről a felesége azt állítja, bántalmazó volt. Ő erről az interjúban nem beszélt. Pontosabban: nem kérdezett róla. És ez a hiány lett a beszéd maga.

A kutyák csendben vannak. Hálásak. Nem vitatkoznak, nem kérnek számon, nem írnak kritikát a Facebookon. Ideális társai annak, aki szereti az irányított viszonyokat: ahol az egyik fél beszél, a másik figyel. Ahol a kapcsolat biztonságos, mert nem egyenrangú.

A probléma nem a kutyákkal van. És nem is az interjúkészítéssel. Hanem azzal a szemlélettel, amely szerint a kritika támadás, a kérdés erőszak, az elszámoltatás pedig udvariatlanság.

Szily Nóra nem azért tűnik magányosnak, mert egyedül van, hanem mert nem enged be senkit, aki nem bólogat. Aki kérdez, az agresszív. Aki számon kér, az bántalmazó. Így aztán marad a csend, a lojalitás, a bezártság kényelme – embernek, témának, történetnek egyaránt.

A magány egy döntés, ahogy az is, hogy mekkora pórázon tartjuk a kutyákat.