Másodközlés, megjelent a Munkások Újságában, 2025. december 25-én.

Lassan négy éve lesz annak, hogy elment. Csendben. Eljött az ideje és ő tette a dolgát. Régivágású férfiak mára talán teljesen kihalt fajtájába tartozott. Egyenes derék, bátor tekintet. Az a típus, aki szembenéz a sorssal és ha kell harcol, ha kell szeret. Átlátja és megérti a világot és segít ebben másokat is.

Sírján még el se hervadtak a virágok, máris beindult a gyűlöletcunami. Kádár utolsó katonájaként röhögve „búcsúztak” tőle. A jobboldalon a NER propagandisták, a liberális oldalon az amcsi pénzből dőzsölő véleményvezérek.

Moldova György az volt, akit a kaviárt zabáló kulturális elit sosem engedett be a szalonba, mert ő azokat képviselte, akik alulról tartották, építették a magyar társadalmat. A gumicsizmás, olajfoltos kabátban télen-nyáron robotoló kisemberek, a felülről lenézett prolik és parasztok voltak az ő hősei. Mérhetetlen tisztelettel fordult az irányukba. Nem hőskölteményeket írt róluk, egyszerűen, szépen visszaadta mindennapjaikat. Nem azt írta, hogy milyen kellene legyenek, hanem azt, hogy milyen az alsó kétharmad valódi élete.

Most, hogy már nincs köztünk, mindenki próbálja elfelejteni. A jobboldalnak túl vörös volt, a liberálisoknak túl proli és túl Kádár-hívő, a mai fiataloknak meg – tisztelet a kivételnek – csak egy név a könyvtár poros polcáról. De mi, a bérből és fizetésből élők már aki még él belőlünk tudjuk ki volt ő valójában.

Amíg a mai „tényfeltáró” újságírók többsége a Rózsadomb aljából, egy MacBook mögül próbálja megérteni a vidéki Magyarországot, addig Moldova kiment. Kiment a vasúthoz, lement a bányába, beült a kamionba, és ott maradt. Nem egy órát, nem egy napot. Hónapokat.

Nem azért volt hiteles, mert szépen írt. Azért volt hiteles, mert:

Együtt itta a Kőbányait a mozdonyvezetővel.
Tudta, mi a különbség a fejtés és a tárna között.
Megírta a Tisztelet Komlónak-ot, amikor a bányász még ember volt, nem pedig „szerkezetváltásra ítélt humánerőforrás”.
Moldova nem a statisztikákból dolgozott, hanem a kocsmák füstjéből és az öltözők szagából. Nála a melós nem egy „szavazóbázis” volt, hanem hús-vér ember, aki mindig dühös, mert kevés a fizetés, aki együtt tengődik tisztes szegényes létben a feleségével, orvosnak neveli gyerekeit és mindeközben megszakad a munkában, hogy felépüljön a Kádár-kocka.

Persze, nem kerülhetjük meg a Moldova nagy ikonját: Kádár Jánost. Moldova imádta az Öreget. Ezt sosem tagadta. Amikor ’89-ben a fél ország egyik napról a másikra cserélte le a párttagságit a templomi énekeskönyvre vagy méregdrága névjegykártyára, Moldova maradt, aki volt. Sőt úrrá lett rajta a „csakazértis” életérzés

Makacs volt? Igen. Vaskalapos? Hogyne. Tévedett? Lehet.

De volt benne valami, ami a mai politikai garnitúrából hiányzik: gerinc. Nem köpte szembe a múltját csak azért, mert megfordult a széljárás. Megírta a Kádár-életrajzot, amiért kapott hideget-meleget, de legalább nem hazudta azt, hogy ő mindig is ellenzéki harcos volt. A mai világban, ahol a politikusok délelőtt még liberálisok, délután meg már nemzeti radikálisok, ez a konokság szinte már erény.

Sokan elfelejtik, hogy Moldova volt a legnagyobb szatirikus is. A beszélő disznó úgy vágta pofán a szocialista bürokráciát, hogy a fal adta a másikat. De a rendszerváltás utáni „szabad világot” még jobban gyűlölte.

Látta, hogyan lopják szét az országot, hogyan lesz a TSZ-elnökből narancsbáró, a gyárak osztályvezetőiből pedig vezérigazgató a részvénytársaságnál. Ő volt az, aki megírta, hogy a vasút szétverése bűn, és hogy a magyar ipar beszántása nemzeti tragédia. És igaza lett.

Elprivatizálták, széthordták, eladták ócskavasnak. Moldova ezt látta, és üvöltött az asztalt csapkodva. Csak ekkor már nem figyeltek rá annyian, elintézték egy félmosollyal vagy egy legyintéssel.

Moldova György nem volt szent. Egy letűnt kor krónikása volt, aki talán túlságosan is szerette azt a kort. De ő volt az utolsó, aki még tudta, milyen az, amikor a munka becsület, és nem csak egy szükséges rossz a számlák befizetéséhez.

Most, hogy elment, ki fogja megírni a mai melósok sorsát? Ki fogja megírni az akkumulátorgyárak összeszerelőit? Ki fogja megírni a futárokat, akik esőben-hóban tekernek a minimálbérért? Senki. Mert az nem hoz lájkokat, és nem lehet belőle irodalmi díjat nyerni.

A mozdony füstje elszállt, de a nyomdafesték megmarad. Aki meg akar valamit érteni az elmúlt évtizedekből, főleg abból a szépemlékű „átkosból”, az olvasson Moldovát.

Munkások Újsága