A Pluribus sorozat első évada után két dolog biztos: ez nem sci-fi, hanem diagnózis a Föld nevű roncstelepről, illetve lesznek meg évadok bőven. Arról az emberiségről, amely elment a kapitalizmusával a falig, és most azon vitatkozik, hogy érdemes-e még egyáltalán megmenteni.

Már írtunk a sorozatról, kettőt is. 

A földönkívüliek nem inváziót hajtanak végre, hanem rendet kínálnak. Nem gyilkolnak, nem hazudnak, nem zsarolnak. Egyszerűen azt mondják: az ego volt a hiba. És ebben a világban már senki sem tud igazán vitatkozni velük.

A sorozat világában a nagybetűs nő nővel fekszik le, nem provokációból, hanem mert a férfi princípium kimerült. A férfi itt nem megváltó és nem áldozat, hanem erőszakos, kontrolláló, történelmileg túlhasznált funkció. Az amazonként harcoló nők nem feminista allegóriák, hanem szükségmegoldások: akkor lépnek elő, amikor az erő már nem jelent erkölcsi fedezetet.

A test itt nem vágy tárgya, hanem menedék az őszintétlen világ elől.

A paraguayi férfi ebben a történetben nem pragmatikus túlélő, hanem az utolsó anakronizmus. Nem keres boldogságot, nem alkuszik, nem akar beolvadni. Egyetlen dolgot nem tud elfogadni: hogy a földönkívüliek leigázzák a Földet anélkül, hogy egyáltalán harcolni kellene érte. Ő nem filozofál az egó kiiktatásáról, nem mérlegel kollektív harmóniát – egyszerűen ellenállni akar. De ehhez szövetséges kellene. És itt válik tragikussá: Carol nem harcostárs, hanem bizonytalan maradvány, aki egyszerre vágyik ellenállásra és feloldódásra, szerelemre és igazságra.

A paraguayi férfi ezért nem azért marad egyedül, mert téved, hanem mert az ellenálláshoz már nincs közös nyelv, csak elszigetelt indulat. Harcolna – de nincs kiért, és nincs kivel. Az első évadban.

Carol figurája ebben a közegben nem hős, hanem maradvány. Egy olyan ember, aki még hisz abban, hogy a Föld sorsa erkölcsi kérdés. De mire ráébred, hogy a szerelem is ugyanannak a rendszernek a része, amely ellen harcolt, már késő. Nincs árulás, mert nincs kinek hazudni: a kollektíva nem ígért igazságot, csak kényelmet. És a Föld ezt aláírta.

A perui kiskecske története itt válik kulcsmetaforává.

A csodálatos természetben elengedik, hogy szabad legyen, de ő nem tud mit kezdeni a szabadsággal. Nem érti. Nem értelmezi. Nem filozofál róla. A karám számára nem elnyomás volt, hanem értelmezési keret. A Pluribus kegyetlen állítása az, hogy az emberiség sem különb ennél. Szabadságot követel, de csak addig, amíg valaki más karbantartja mögötte a világot.

A nagy kérdés tehát nem az, hogy megmenthető-e a Föld. Hanem az, hogy érdemes-e. Kiirtjuk az egót, a szuperegót, mindenféle „én”-t, és kapunk egy konfliktusmentes, fájdalommentes, steril világot – vagy ragaszkodunk az igazsághoz, amely csak szenvedést termel. A Pluribus nem választ. Csak megmutatja: ha az emberiség megmenekül, az már nem az emberiség lesz.