Tegnap Ausztráliában két kibaszott gyáva féreg ölt. Nem harcban, nem szemben, nem „ügyért”, hanem úgy, ahogy a gyávák szoktak: ártatlan emberek ellen, hátulról, értelmetlenül. Ez nem bátorság, nem ellenállás, nem politika – ez puszta gyilkosság. Pont.

És miközben a halottak még ki sem hűltek, már megjelentek a zsidógyűlölők a kommentmezőkben, vigyorogva, hencegve: „de hát egy muszlim zöldséges ártalmatlanította az egyik merénylőt”. Mintha ez bármit is feloldana. Mintha ez bármit is igazolna. Mintha ettől a vér kevesebb lenne a földön.

Az igazi tragédia nemcsak az, hogy öltek – hanem az az ostoba, nyálcsorgató képmutatás, amivel ezek az emberek működnek. Egyetlen nyomorult agysejt sincs bennük, ami észrevenné, hogy ugyanazzal az általánosító, mocskos logikával dolgoznak, amit állítólag elítélnek.

A terrorista nem muszlim. A terrorista terrorista.
A hős nem muszlim. A hős hős.
És aki ebből identitásháborút csinál, az nem okosabb a gyilkosnál, csak kevésbé véres a keze.

A gyűlölet mindig talál magának zászlót. Vallást, nemzetet, bőrszínt, bármit. De a vége mindig ugyanaz: halottak, és egy csapat kárörvendő idióta, akik azt hiszik, most „igazuk lett”.

Nem lett.
Soha nem lesz.

Mert aki egy gyilkosságban „igazolást” keres, az már rég elvesztette az emberségét – csak még nem szóltak neki.