Már csak két rész van az Apple legújabb sorozatának első évadából, de már most kijelenthetjük, ez a világ legjobb sorozata.

Képzelj el egy világot, (by John Lennon) ahol az apokalipszis nem háborúval vagy robotokkal jön, hanem boldogsággal – mint egy végtelenül jó hangulatú, de rettenetesen irritáló kötelező társasjáték, amit a galaxis minden lakója játszani akar… kivéve pár embert: köztük Carolt. 

Az első epizód címe már önmagában egy filozófia: „We Is Us”. Olyan, mint ha az emberiség mondaná: „Vége a lázadó gondolkodásnak — mostantól boldogok vagyunk… így.”

Főszereplő Carol rájön, hogy a boldogsággal leigázott Földön mindenki tudja a nevét, mindenki szereti őt, és mindenki hajlandó mindent megtenni, csak hogy ne legyen rosszkedvű. Izginek tűnik azután, hogy megölték előtte a szerelmét. De ha a boldogsághoz ez kell, akkor nincs mit tenni. 

Aztán ott van a Gránátos-jelenet, amikor Carol kér egy gránátot. És megkapja. Nem azért kapja, hogy támadjon, hanem mert „bármit megadunk, amit kérsz” – mint Alladin vagy az aranyhal, ami bármilyen kívánságot teljesít… akár ölni is tud, ha azt kéred. Itt kezdhetjûk azt érezni, hogy a boldog világ helyett egy MLM ügynökösdiféle piramisjátékszerű kényszertársaságot nézünk, mint anno a Szomszédokban.

Carol okos. Nemhiába nem tudtak őt megfertőzni ezek az álboldog földönkívüliek. Megpróbál kérdezni valami súlyosat (pl. „vissza lehet-e fordítani ezt a borzalmat?”), de a földönkívüliek részéről Carol nevének mantrazása a válasz. Mintha egy manírosan barátságos, túl lelkes porszívóügynök beszélne hozzád egész idő alatt – miközben te tényleg csak akarsz egy kis értelmes dialógust. 

Egy kis horrorisztika is belefér a boldog az új életbe, a földönkívüliek nem ölnek, de ennek ellenére az életben maradáshoz emberből készült fehérjét (HDP) fogyasztanak. A rendező Vince Gilligan úgy képzelte el, mintha egy ultra-hippi közösség azon gondolkodna, hogyan táplálkozzanak úgy, hogy közben ne bántsanak senkit — és eljutnak a Holttest-Paleo étrendig. 

Persze az igazán jó sorozatokba kellenek jó kocsik és egy road movies szakasz is. Tádám, ez is megvan. Ja és ki ne felejtsük a háremet tartó egyik túlélőt, itt az egyik jelenetben ötös szexet is láthatnánk, ha nem zavarna be Carol.

Igen, Carol. Aki azzal szórakozik, hogy a tök üres város felhőkarcolóinak üvegtábláira céloz golflabdával. Ezt nevezik depressziónak. Eközben az egyik túlélőtársa Manousos egy dzsungelben próbál átkelni, miközben a a földönkívüliek minden segítséget felkínálnak neki. Ahelyett, hogy elfogadná a boldogságot, inkább megy a vesztébe, és még a kocsiját is felgyújtja.

A világ olyan, hogy mindenki boldog… kivéve Carol-t. Mi van akkor, ha az emberiség beleáll ebbe az „egységbe”? Lehet, hogy egy teljesen boldog, békés világ ígérete valójában a saját szabadságunk feladása?

A Pluribus egyszerre vicces, abszurd és filozofikusan mély, főleg amikor rájössz, hogy az emberiség (szó szerint) megeszi önmagát… de mindezt boldogan és mosolyogva. 

Rendben, jöjjön egy zárás, ami már előre meghökken, miközben tudja, hogy hülyeséget beszél – de akár igaz is lehet:

Még két rész van karácsonyig, min fogunk igazán meghökkenni?

Carol végül mégsem akarja megmenteni az emberiséget, nem akarja visszahozni az egyént, csak azt mondja majd, hogy köszönöm, ebből nem kérek? És összedől az egész boldogságrendszer az értelmetlen, makacs, öncélú emberi „nem”-től?

Szépen sorban lépünk be minden szarba, mosolyogva, mert kényelmesebb együtt lenni, mint külön, vagy egyedül. Ezért háborúzunk, hazudunk, átverünk, ésatöbbi mocsokság. Ennyit tud az emberiség.