Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, ahol a hatalom olyan régen ült a trónon, hogy már a trón is belenőtt a királyba.
Őt Orbán királynak hívták, s bár ritkán mutatkozott a nép előtt, minden szál az ő ujjai között futott össze, mint a szövőszéken a fonalak.

A király udvarában sok mesehős nyüzsgött.

A Vadász, aki egyszerre üldözte a farkast és Piroskát

Volt ott egy Magyar Péter nevű vadász, akiről az udvari szóbeszéd azt tartotta, hogy valaha a király egyik mellékes, diákoknak szánt kamrájában őrizte a kulcsokat.
Aztán egyszer csak kilépett az erdőbe, vállára vette a puskát, és kijelentette:
– Én akarok lenni a király! 

A nép csodálkozott, mert a vadász egyszerre kiabált a farkasra, hogy veszélyes, és Piroskára, hogy gyanús.
A bölcs jóllakott nagymamák csak összenéztek:
– Furcsa vadászat ez, ahol mindig arra lőnek, amerre a király mutatja az irányt.

És bár a vadász hangosan esküdözött, hogy szabad, a nyomok a hóban mindig a palota felé vezettek vissza.

A Hercegnő az aranyból épült párttal

A palota másik szárnyában lakott Dobrev Klára, az aranycipős hercegnő.
A krónikák szerint a volt király elűzése utáni nagy forgatagban annyi kincs ragadt rá, hogy abból külön palotát lehetett építeni – s lám, épített is.

Mellette egykor egy gátlástalan herceg élt, aki hazudozásban vetekedett a vásári kikiáltókkal, s akiről azt suttogták, hogy valaha jóban volt a királlyal is.
A hercegnő volt párja azóta könyvet árul, a király pedig azóta a kódexmásolókat aranytallérokkal dobálja, hogy abba ne hagyja a herceg a mókát.

 A Gyűlölet céh

Az ország sötétebb szegletében működött egy házaspár, akik rájöttek, hogy a gyűlölet ugyanolyan jól csomagolható, mint a házi lekvár. Még könyvdarálójuk is volt.
Családi vállalkozássá tették a kirekesztést, címkézték, méricskélték, és piacra dobták.
– Nem politika ez – mondták –, hagyomány!

A zsidózó rigmusok és a fenyegető plakátok közt nőtt fel a portékájuk, miközben a király csendben bólintott: jó ez, elfér.

Az udvari bohócok és a liberális szél

A városban ott sündörögtek a liberális szél által hajtott léhűtők.
Jámbor, a budai úrifiú, aki népmesei hőssé akart válni, de csak statiszta lett a csarornában. Hadházy, a király zebrájának orvosa, aki miatt egy erdőt is kivágtak, hogy röhöghessenek rajta. No meg a parizeres Jakab herceg, aki az egyik szolgálólányára cserélte a birodalmát. És persze a füvesember Juhász Péter, akiről a galambok is azt csiripelték, hogy videókat kap az udvarból, majd azokkal hadonászik, mint bizonyítékkal.

Ők voltak a kirakatban, sok női szereplő társaságában:
aktivistalányok, stúdiósműsorvezetők, kommentharcos amazónok – mind beszéltek, mind magyaráztak, de a király sosem hallotta őket, csak használta. Különösen jól teljesít az egyik szakállas nemes, önnönmagát nőnek gondolja, Orbán király örömére.

A régi fejedelmek mocsara

A mocsárban ott gőzölögtek az MSZP-sek, az MSZMP-sek, SZDSZ-esek, MDF-esek, Jobbikosok, kisgazdák, humanisták és egyéb rendek, akik már azt sem tudták, miért vannak, csak azt, hogy a pénz útja rajtuk át vezet.
A nép csak ennyit mondott:
– Ez már nem alattvalók, ezek a király mosodásai.

És a király…

Orbán király mindezt mosolyogva nézte.
Nők jöttek-mentek az udvarában: rosszlányok, királynőknek öltözött szolgálók, mind más-más szerepben, de ugyanabban a mesében.

Ő nem kiabált, nem futott, nem vadászott.
Csak ült, és hagyta, hogy mindenki játssza a maga szerepét, miközben gyarapítja a királyságát, egyetlen szívfájdalma, hogy legkisebb fia elhagyta őt, a rossznyelvek szerint az Óperencián túl éldegél.

Ebben az országban a mese tanulsága régóta ugyanaz:
nem az számít, ki kiabál a leghangosabban,
hanem az, ki írja a mesekönyvet.

És azt, úgy beszélik, még mindig ugyanaz a kéz lapozza. 

Eközben a szegényember legkisebb gyermeke elindult szerencsét próbálni, útban van a királyhoz, vele folytatódhat a mese.