Van valami sajátosan magyar abban, ahogy a hibáról gondolkodunk. Pontosabban: hogy más hibáiról gondolkodunk. Mert amikor Szoboszlai Dominik káprázatos formában szórja a gólokat egy egész őszi szezonon át, a hazai sportújságírás egyik önjelölt bölcse képes odabiggyeszteni: „góljával helyrehozott egy hibát”.

Hogy mit hibázott? Ezt már Szoboszlai is megkérdezte az Instagramján — teljesen jogosan. Válasz persze nem jött, csak a jól ismert újságírói kenegetés: „félreértetően fogalmaztam”. Magyarul: mellébeszélés, ahogy a Nemzeti Sportnál szokás.

Csakhogy most először valaki visszaszólt. És jó lenne, ha nem csak ő. Mert ez az egész történet nem is a futballról szól. Hanem arról az országról, ahol mindenkinek mindenhez joga van egyetlen területen: mások hibáinak számonkérésében.

Az iskolában hibapontokból építik fel a gyereket: nem azt számolják, mi sikerült, hanem azt, mi nem. A munkahelyen meeting-bizottság dönti el, ki hol csúszott el, és kinek a felelősségét kell úgy bekenni, hogy ne lehessen bizonyítani, mégis mindenki értse. És amikor valaki a kommentmezőben rosszul ír egy vonatkozó névmást, jön a közösségi médiás népítélet: lincselés szakmányban.

Hibáztál? Meghalsz. Ha nem hibáztál? Majd mondjuk, hogy igen.

Ebben a közegben bátorság kell ahhoz, hogy valaki azt mondja: „bocsánat, de pontosan mit hibáztam?” Szoboszlai most megtette. Nem azért, mert sértődött. Hanem mert végre valaki elég erős ahhoz, hogy visszakérdezzen.

És ez a tragikomikus: nálunk egy egyszerű kérdés — „magyarázd el” — már rendszerkritika. Mert ha többen mernének így reagálni, talán egyszer tényleg véget érne ez a kollektív hibavadászat, ez a gyomorkavaró, kisstílű abúzus, ami az iskolapadtól a kommentfalig mindent áthat.

Szoboszlai gólja helyrehozott valamit, de nem azt, amit a cikkíró gondolt. Hanem azt az önérzetet, amit évek óta próbálnak kiradírozni belőlünk.