A Szőlő utcai javítóintézet botránya újabb bizonyíték arra, hogy Magyarországon bármi történik, az első kérdés sosem az, hogy hogyan történhetett meg, hanem az, hogy ki tudja jobban kihasználni. A gyerekek hiába kértek segítséget évek óta, a választási kampány ami igazán számít: az, hogy melyik politikai stáb tud előbb kamerát dugni a résbe.

A kormány természetesen szépen adagolja a tematikát. Az egyik kezével panelt szállít, a másikkal letartóztat, vizsgál, intézkedik – igazi „rendcsináló” színház, ahol a díszlet egy ország, a néző pedig az, aki már úgyis mindent látott.

A hatalomnak mindig jól áll az a póz, amikor erőből oldja meg azt, amit előtte erőből hagyott lerohadni.

Csakhogy a másik oldalon sem restek. A Tisza, a DK és a hozzájuk igazított fizetett aktivistahálózat úgy rohangál a felvételekkel, mintha krumplit osztogatnának. Nem mennek rendőrségre, nem adnak át bizonyítékot ott, ahol relevanciája lenne – minek is, hiszen egy nyomozásból nem lesz lájk.

A valódi jogérvényesítés helyett jön a mikrofon, a poszt, a homályos videó: „nézzétek, milyen borzalom – és amúgy szavazz ránk”. Magyarország ott tart, hogy az igazságtalanság is csak akkor érdekes, ha kampányt lehet köré építeni.

Közben pedig a valóság szép csendben tovább rohad.

A kulturális szféra az éhhalál és a közmunkabér között lebeg, mint egy rosszul megírt társadalmi tragikomédia. Az ország muzeológusai, könyvtárosai, alkotó művészei már rég megtanulták, hogy a fizetésük inkább szimbolikus gesztus, mint valódi megélhetés. A kabátjukban több a kreativitás, mint a hűtőjükben az élelem.

A nyugdíjasoknak ott a legendás, megalázó kis karácsonyi élelmiszerjegy, amelyből nemhogy ünnep, de még egy rendes hétvégi bevásárlás sem jön ki. Az idősek felé a politika nagyjából úgy kommunikál: „teszünk rólatok, csak ne akarjatok levegőt venni is drágábban”.

Eközben a kormánypárti média, és azok és fizetett influenszerei, énekesei, diplomatái falain megjelennek a szép képek a „gondoskodó államról”, amiről az érintettek maximum a postán hallanak, amikor a csekkjeiket fizetik.

És ott a családi pótlék, amely már rég múzeumi tárgy lehetne. Egyetlen öszvérszülő sem tartana el belőle egyetlen délutánt sem, de van az adókedvezmény, azoknak akik sokat keresnek. 

De mindez háttérzaj marad.

Amíg van friss videó a javítóintézetből, amíg valamelyik párt még tud emelni a hangján és pörgetni a felháborodást, addig nem kell beszélni arról, hogy magyar családok tömegei már a hónap közepétől is szoronganak. Hogy a munkabérek és az árak külön univerzumban élnek. Hogy a fiatalok többsége már csak a repjegy árát nézi, nem a jövőt.

A Szőlő utcai ügy tehát tökéletes politikai termék.

Az ellenzék fut vele, a kormány játszik rajta, a sajtó rázza, a társadalom meg nézi, mint egy rossz televíziós sorozatot. És a gyerekek? Ők valahol a történet közepén maradnak – statiszták a választási kampányban, ahol a szereplők valójában nem ők, hanem azok, akik a botrányból élnek.