Magyarország, ahol a Fidesz szabály erősebb, mint az emberi szív

Vélemény

Van ez a történet a Határ úti metrónál. Egy ember összeesik, másik rohan segítségért, kérné a defibrillátort — azt, amit pont erre találtak ki, hogy életet mentsen. De nem adják oda. Mert „a metró területén kívül nem használható.”

Egy ember ott fekszik, az idő ketyeg, valaki könyörög, de a rendszer azt mondja: nem. Ott van a 260 ezer nettót kereső, egészségtelen ételektől elhízott egyenruhás közszolga, akinek egyetlen öröme, ha az utasokat látja szenvedni, és megdögölni.

És ez nem hiba. Ez nem véletlen. Ez az ország. Így, ebben a sivár, megfáradt, önző csupasz valóságában.

Ugyanez történik a buszon, ahol a sofőr inkább rácsukja az ajtót az idős nőre, mert csak az első ajtón lehet felszállni. A hivatalnál, ahol a többszörös anya sírva áll sorban, de senki nem mozdul, mert „mindenkinek nehéz”, meg „én is sietek”. A boltban, ahol a biztonsági őr négy perccel a zárás előtt már mindenkit elküld a kurva anyjába, fontosabb a kis hatalma, mint az ember, akit megaláz.

Ez az ország ma: kockafejű szektás Fidesz és Tiszahívő szabályszolgák országa, ahol az együttérzés luxus, az emberség gyanús, a felelősség pedig senkié. A szolidaritást pedig kinevetik.

Nem rossz emberek ezek külön-külön. Csak megtanulták, hogy ne legyenek emberek. Megtanulták, hogy az engedelmesség, a papír, a szabály, a procedúra fontosabb, mint a másik élete. Hogy mindig legyen kibúvó: „én csak követtem az előírást.”

Persze a balhé után azonnal a BKV kommunikátora megíratta Chatgpt-vel a mellébeszélő sajnálkozó közleményt, hogy a BKV mennyire az emberekért van meg blabla, eközben a saját dolgozóinak éhbért fizet, mert csak.

Valójában nem a defibrillátor hiányzott ott a metró kijáratánál, hanem a szív. Az a kurva egyszerű reflex, hogy ha valaki haldoklik, akkor segítünk. Mert ember. Mert lehetne a mi apánk, anyánk, testvérünk.

De itt már nem így működik. Itt minden a felelősség eltolására épül. A szabályok mögé bújó kicsinységre. A másikra mutogatásra. Arra, hogy inkább dögöljön meg valaki, minthogy valaki felvállaljon egy döntést.

És közben eltűnik az ország lelke. A szolidaritás, amely valaha legalább jelzésértékűen létezett, mostanra füstté vált.

Itt már csak egy reflex maradt: „nehogy bajom legyen belőle”.

És ebben a mondatban szépen lassan mindenki belehal.

  A Szócikk a dolgozók, a dolgozni akarók, illetve az életüket már kidolgozók szava. Újságot lehet szerelemből is írni, de amíg a pofánk egyre nagyobb, a zsemlénk egyre kisebb! Kérjük, hogy támogasd a SZÓCIKK működését az alábbi számlaszámon:

MagNet Bank: 16200106-11517878 IBAN: HU88 1620 0106 1151 7878 0000 0000

Posztjaink kommentálhatók a Facebookon, várunk Facebook-csoportunkba is. Ám te is írhatsz, te is szólhatsz képpel és hanggal, amit viszont mi olvasunk, hallunk, nézünk, sőt, akár közreadunk. Leveled várjuk az info@szocikk.hu címen.

Related Posts