Demeter Szilárd kimegy a Karmelita udvarára pisilni. Mikor bejön a házba, az egész gatyaszára nedves. Megkérdezi tőle Orbán Viktor:
– Mi az, esett az eső?
– Nem, fújt a szél!

Van az a pillanat, amikor az ember kimondja magáról, amit eddig csak sejteni lehetett. Demeter Szilárd most ezt tette. Az Indexnek adott nagyinterjújában nemcsak a közgyűjteményi rendszerről beszélt, hanem – minden mondata mögött – önmagáról is.

És ebből bizony az derül ki: ő nem székely. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan a székely embert ismerjük, szeretjük, és amilyenre büszkék vagyunk.

A székely ugyanis közösségi ember. Tud hallgatni, de ha beszél, annak súlya van. Nem szokása az, hogy „én majd megmondom, mi a helyes, ti meg csináljátok”. Demeter viszont ebben az interjúban pontosan ezt a hangot üti meg: ő az, aki „rendet tesz”, „összerakja”, „átalakítja” – és ha kell, átlépi azokat, akik nem értenek vele egyet. Ez a hozzáállás inkább a központból dirigáló, hatalmi logikára épül, mintsem a közösségi bölcsességre.

A székely gondolkodás a mértékről, a józanságról és az együttműködésről szól. Nem arról, hogy egy ember kitalálja, mi a „nemzeti érdek”, aztán az egész országot ráfeszíti a saját látomására. Amikor Demeter azt mondja, hogy „a közérdek gyorsabb, mint az önérdek”, az elsőre jól hangzik – csak közben az interjú minden sora arról árulkodik, hogy nála a közérdek és az „én érdekem” gyanúsan egybeesik.

A székely ember nem szereti a nagy szavakat. Demeter viszont tobzódik bennük. Nála minden „reform”, „rendszer”, „újjászervezés”, „közérdek”, és persze mindig ő a középpontban. Ez a stílus talán illik egy budapesti politikai játszmába, de nagyon távol áll attól a székely mértéktartástól, ami inkább a tettekben, nem a szólamokban méri az embert.

Lehet, hogy Demeter Szilárd valóban „nemzeti” ember akar lenni, de ebben az interjúban inkább csak nagyszabású önportrét festett – olyan színekkel, amikből a székely józanság teljesen hiányzik.

Ahogy mondani szokás odafenn a Hargitán: „Aki túl magasra hág, könnyen a hátára esik.”