Nagy Feró ismét megszólalt. Ezúttal a Szőlő utcai javítóintézet ügyében mondta el a véleményét – és, ahogy ilyenkor lenni szokott, a fél ország azonnal a fejét fogta. A másik fele pedig pihen és szórakozik.

De itt valójában nem Nagy Feróról van szó. Hanem rólunk. Arról a társadalomról, amely már nem tud különbséget tenni vélemény, hőzöngés és bűnpártolás között.

Feró egy öreg rocksztár, aki azóta sem nőtt ki a kocsmapolitizálásból – és ez rendben is van. Egy demokráciában ez a lényege a szólásszabadságnak: hogy mindenki elmondhatja a magáét, még ha az ostobaság is. Az, hogy valaki „hülyeséget beszél”, nem bűn, hanem jog.

Ami viszont ijesztő, az a körülötte kialakuló műfelháborodás. Az a reflektorfény, amiben minden butaság országos ügy lesz, és minden meggondolatlan mondatból azonnal erkölcsi pánik születik.

Az egyik milliárdos pártvezér egyenesen Nagy Feró Kossuth-díjára vágyik. Aki hülye az is marad! A közösségi média – a maga önjáró erkölcsőreivel – már nem vitázni akar, hanem boszorkányt égetni.

Feró mondatai sem többek, sem kevesebbek annál, mint amik mindig is voltak: a kocsmai asztal melletti szókimondás bájos, olykor ízléstelen maradványai. Az, hogy ezekre ma országos reakciók születnek, mindent elmond arról, milyen könnyen pörgetjük fel a közösségi drámákat, és milyen nehezen viseljük el a vélemény pluralizmusát, ha az éppen nem a mi ízlésünket tükrözi.

A hülyeség szabadsága is szabadság. És ha ezt elvesszük, nem Nagy Ferót némítjuk el – hanem magunkat.