Október 23-án újra felálltak a színpadok, megszólaltak a mikrofonok, és jöttek a számok: ennyien voltunk, annyian voltak. A Fidesz és a Tisza is mozgósított, tolták a buszokat, a zászlókat, a kötelező mosolyokat. Aztán estére kiderült: az elképesztő mozgósítás eredménye összesen nagyjából 150 ezer ember.

A többiek — a valódi többség — nem mentek sehova. Ők kirándultak, gyerekekkel labdáztak a parkban, rakták a gesztenyét a zsebbe, sütöttek, beszélgettek, szerettek. Éltek.

Éltek, mert elegük van abból, hogy minden nap valakinek a háborúja. Hogy az ünnep már nem a közös emlékezésről, hanem a színpadi győzelmi jelentésekről szól. 1956-ban sem megcsalt férjek által vásárolt pártok, és futballmániás szélkakasok által vezetett pártok pörögtek a körúton, hanem emberek.

A többség ma már nem „ellenzéki” és nem „kormánypárti”. Csak élni szeretne anélkül, hogy belerángatnák minden reggel a politikai mocsárba. Szeretni a szüleit, a gyerekeit, a szerelmét – nem a pártvezéreket. Együtt lenni, nem egymás ellen. Ők ma a legnagyobb, legcsendesebb tömeg, a normálisak pártja – és nem kérnek a tapsrendből.

Közben a beszédek mentek a maguk útján. Egy szó sem esett 1956-ról. Csak arról, mi lesz majd „utána”: ha nyerünk, ha visszavesszük, ha megmutatjuk. Zászlók, kitűzők, pénztarhálás, jelszavak. Mintha az ország élete nem lenne több, mint egy soha véget nem érő kampány. Mintha az ünnep is csak egy eszköz lenne a következő plakáthoz.

Pedig odakint, a parkokban, a hegyoldalakon, a városi terek csendjében zajlott az igazi ünnep: az, amit nem lehet megvásárolni, megszervezni, sem bejelenteni. Az embereké, akik végre éltek egy kicsit, és nem politizáltak. Nem zászlókat vittek, hanem pokrócokat, nem szlogeneket mondtak, hanem egymás nevét.

És amíg ők vannak többen – addig még van remény, hogy egyszer a nemzeti ünnep is újra az lesz, aminek hívjuk.

Nem kampány, nem háború, nem ez a híg fos – hanem egyszerűen: ünnep.