A kormány legújabb briliáns ötlete, a 3%-os lakáshitel, már a bejelentés pillanatában is olyan, mintha egy tündérmese főszereplője lenne: mindenki boldog, mindenki nyer, és senkinek nem kell számolnia. Csak éppen a valóságban a meseíró valahogy mindig kimarad.

Először is, nézzük az egyik célcsoportot: a „csak egy fél lakással rendelkezőket”. Ha például a feleség és a férj nevére van írva a lakásuk, a férj vagy/és a feleség simán vehet egy másikat – akár kettőt is – majd kiadhatja, és a bérlő fizeti a hitelt, az a bérlő aki gyakran ugyanúgy fizeti az életben maradáshoz szükséges rezsit, csak most extra profitot generál a tulajdonosnak.

Aztán ott van a vagyonosodási illetek arzenálja. Persze, lesz vagyonszerzési illeték, de a kormány logikája szerint ebből majd szépen „fizetik a különbözetet”. Mintha egy piramisjátékot próbálnánk jogszabályba önteni: adózunk itt, adózunk ott, és valahogy mindig lesz egy zseb, amelyikből pótoljuk a különbözetet. Csak azt nem mondják, hogy a valóságban ez a „különbözet” leginkább a középosztályt terheli.

A program papíron kedvező feltételeket szab: legalább két éve folyamatos biztosítási jogviszony kell 800 ezres nettó fizetéssel, és az elmúlt 10 évben nem lehetett nagy értékű belterületi lakóingatlan 1/1 a neveden. Vagyis kezdőként, szabadúszóként, átlagfizetéssel rendelkezősöknek nagy eséllyel tiltólistás a 3%-os csoda. Ráadásul a vételár plafonja 100 millió forint, a négyzetméterár maximum 1,5 millió. Ma Budapesten ez már vicc: egy 50–60 nm-es újlakás könnyen 120–150 millió, tehát a program gyakorlatilag a kisebb vidéki vagy szerencsés belvárosi lakásokra szorítja a lehetőséget.

Ha nyugati összehasonlításba helyezzük, a mese rögtön darabjaira hullik. Nyugaton a lakáshitelek kamata 3% alatt van – az eurózónában például átlagosan 2,42%. A kormányunk tehát egy „kedvezményes” hitelt kínál, ami a valóságban drágább a nemzetközi átlaghoz képest.

És persze, ott a GDP-varázslat: a tervek szerint 5 ezer milliárd forint indul meg, lesznek számlák, szerződések, majd hirtelen nő a GDP. Hurrá! Csak az a kérdés, hogy a GDP növekedése milyen áron jön létre: adósságból, ami a következő generáció vállát nyomja.

A „csak egy fél lakásom van, de vegyek még” logika mellett a kormány ügyesen toldozza-foldozza a szabályokat. A minap eltörölték az életkor-korhatárt, holnap talán a jövedelemhatárt is. Ez a „szabályozási kaleidoszkóp” biztosítja, hogy mindenki megtalálja a maga lehetőségét… csak épp a józan ész hiányzik.

Végül ott van a kerek egész: az eladók, akik nem vesznek új lakást, bizony adóznak az eladott lakás után, azok az eladók, akik akik vesznek mnajd egy másikat, azok is fizetik az illetékeket. Mindenki fizet, mindenki adózik, fizeti a járulékot – kivéve persze azt, aki a mese főszereplője, és „szerencsésen” két lakást birtokol, miközben a bérlő állja a költségeket.

Összességében az Otthon Start Program 3%-os hitelének ígérete a valóságban egyfajta árfolyam-csapdába oltott könyvelési trükk: jól hangzik, de a mai árakon és élethelyzetekben azokon nem segíít, akiknek kellene. A kormány újra bizonyítja, hogy a csodahitel inkább marketingfogás, mint valódi megoldás.