Nemes Jeles László legújabb bölcsessége szerint az antiszemitizmus a baloldali progresszivizmus felől szivárog. Ez nagyjából olyan kijelentés, mintha valaki azt állítaná, hogy a gravitációt valójában a padló termeli ki: hangzatos, csak éppen semmi köze a valósághoz.

Ráadásul a „baloldali progresszivizmus” fogalmát Jeles úgy dobja be, mintha az valami egzakt, mérhető politikai irányzat volna, holott inkább egy homályos szitokszóvá lett jelszó, amelybe mindenki azt pakol, amit épp nem szeret. Ha tehát nem definiáljuk, mit értünk alatta, az egész okfejtés kártyavárként rogy össze.

A történelem is mást mond: antiszemitizmus jobbról, balról, vallási alapon, nacionalista hevületből és összeesküvés-elméletek révén is érkezett már – egy közös jellemzőjük van: mindig a gyűlölet volt a hajtóerejük, nem a politikai címke. Ma Magyarországon pedig, ha valaki antiszemitizmust keres, nem a „progresszív baloldali” kávéházakban fogja megtalálni, hanem inkább a kormánypropaganda sorosozó plakátjain és az ezekből élő sajtótermékekben.

Amikor tehát Jeles nagy komolyan kijelenti, hogy a baloldali progresszivizmus irányából jön a fenyegetés, valójában nem mond semmit, csak hadonászik a sötétben. A gesztus inkább politikai babona, mint elemzés: biztosan talál valamit, csak éppen nem tudja, mibe. A művészetben a homályosság lehet szép és titokzatos – a politikai állításokban viszont inkább zavart, következetlenséget és fogalmi hiányt jelent. És ha a rendező összekeveri a filmnyelv sejtelmességét a közéleti tisztánlátással, abból legfeljebb annyi derül ki, hogy a vásznon erősebb, mint a valóságban.