Geszti Péter megint boldog. Nem azért, mert sikerült volna valaha egy pártnak nyernie az ő kampányával – sőt, aki rábízta magát, az rendre elhasalt, mintha a politikai élet nagy banánhéját magával vitte volna a kreatív zseni.

Nem, most azért boldog, mert egy ócska francia dal feldolgozását újra előadhatta Oláh Ibolyával, és a liberális buborékja megint pukkant egy nagyot. Mintha a múlt reciklálása lenne a legnagyobb teljesítmény, amit 2025-ben fel tudunk mutatni.

Persze Geszti a Facebookon sem hagyja magát. Ott nyomkodja a telefent a volt híradóssal szemben, vívja a kis csörtéjét, mint a gimnáziumi osztálymenő, aki még mindig azt hiszi, hogy minden poénja üt.

Csakhogy a poénok nem ütnek. A nagyképű, humortalan Pistike attitűdje csak addig működött, amíg egy kicsi liberális párt hitt benne, hogy „művészi kreativitással” lehet választást nyerni. Az eredmény ismerős: bukás, csalódás, majd egy nagy adag sértett gőg.

Most pedig itt állunk, és nézzük, ahogy az ország hírei még mindig ezekről a figurákról szólnak. Gesztiről, a saját legendáját újra meg újra előadó showmanről, aki sosem tudta megemészteni, hogy nem ő volt a korszak hőse, csak a korszak Majkája. És ettől tragikus az egész: hogy harminc évvel a rendszerváltás után még mindig ugyanazok az önjelölt „kultúrhősök” kérnek tőlünk figyelmet, miközben már régen lejárt a szavatosságuk.