Trump vigyorog, Putyin mosolyog, Alaszka szélén megint eljátszották a világbéke színházát. Mintha bármit is számítana, hogy az egyik egy olyan országot vezet, amit európai „civilizátorok” alapítottak, miután elkergették az őslakosokat, hogy felhúzzák a kapitalista népnyúzó államot.

Ahol a világ csendőrének szerepe szent küldetés, miközben mások véréből tankolnak.

És most? Az oroszok egy másik országot gyilkolnak halomra, az amerikaiak meg asszisztálnak a díszlethez, mintha újraírnák a régi hódítást: zászlócsere, csak a sírás ugyanaz. A két „világvezető” meg nyalja egymás fenekét, miközben a háború folytatódik.

Közben Európa a lelátóról tapsol vagy fújol, mintha focimeccset nézne, nem háborút. Mindenki úgy tesz, mintha a színpadon dőlne el a történelem, pedig a valódi dráma a fronton zajlik – és ott nem szőnyegek, hanem vérfoltok borítják a földet.

Trump nagy alkudozóként tetszeleg, Putyin pedig mint a hidegvérű medve, aki már rég megjelölte a territóriumát. A világ megcsodálja a „férfias kézfogást” – és közben elfelejti, hogy a kezek könyékig véresek.

És persze a háttérben dübörög a fegyverbiznisz: rakéták, tankok, drónok mennek, mint a friss kifli, dollárban és rubelben egyaránt. Ha van istenük, az a hadiipar, amelynek templomában mindig tele a persely. Mert amíg a fegyver a legjobb üzlet, béke sosem lesz több, mint kirakatdísz a vörös szőnyegen.

Ha ez a béke csúcsa, akkor a völgyben valószínűleg pokol van.