Vannak, akik ma is azt harsogják, hogy a munkások látástól vakulásig gürcölnek, hogy a tőketulajdonos, a bankár, a politikus és az „elit” kényelmesen élhessen. Hogy a kétkezi ember számára alig marad más, mint a lakbér és a kenyér. Hogy új rabszolgaság van, csak most már hitelkártyával, munkaszerződéssel, és némi illúzióval a szabadságról. És hogy igazságtalanság ez, mély és mindent átható.

Csakhogy ez az igazságtalanság nem új. Az emberi történelem egyik leghűségesebb szereplője. Az ős- és közösségi társadalmak után jöttek a városállamok, a papi kasztok, a fáraók, a fejedelmek, a földbirtokosok, az ipari nagyvállalkozók, a multik. A forma változott, de a viszony megmaradt: kevesek parancsolnak, sokak dolgoznak. És az a néhány mindig megtalálja a módját, hogy saját jólétét mások vállára pakolja. A rabszolgaságot eltörölték, de az alávetettség új neveken tovább él.

A parasztnak a földesúrnak kellett tizedet adnia, az inasnak a céhmesternek kellett hajbókolnia, a proletárnak a gyárkapunál kellett beállnia – most meg a „rugalmas munkaidőben” dolgozónak kell 12 órát állnia a gyorsétterem pultja mögött, vagy fagyoskodnia egy építkezésen. A gazdasági gépezet olajozottan forog, de nem mindenki ül benne kormány mögött – a többség csavar, fogaskerék vagy egyszerűen csak kopó alkatrész.

És mégis: minden korban akadtak, akik ezt kimondták. Akik fellázadtak, megszervezték magukat, sztrájkoltak, írtak, tiltakoztak. Ők sem tudták felszabadítani teljesen a világot, de megtették, amit lehetett. Mert az igaz, hogy az egyenlőtlenség ősi. De az is igaz, hogy mindig akadt, aki nem nyugodott bele – és ahol van bátorság kimondani, ott előbb-utóbb megszületik a szolidaritás is.