A Magyar Nemzet információi szerint a magyar kormány antiszemita gyűlöletbeszéd miatt kitiltja Magyarország területéről a Kneecapet. Az ír rapperek azt kantálják a koncerten, hogy „Up Hamasz, Up Hezbollah”, és a rajongóinak értelmesebb része nagyokat nyelve követi őket.

Ez az egész meg sem kellett volna történjen. Egy fesztivál, amely európai értékekre hivatkozik, nem hív meg olyan zenekart, amely terroristákat éltet. A Kneecap nem provokatív, hanem vállalhatatlan: nem politikai véleményt fogalmaz meg, hanem a gyilkosokat relativizálja. Aki ezt „vitaindítónak” vagy „művészi túlzásnak” látja, az az áldozatok arcába röhög.

És mit csinál a Sziget? Egyrészt „hisznek a szólásszabadságban”, mésrészt meg elbújnak egy PR-csapat mögé, mintha nem ők állítanák össze a fellépők listáját. Tűzoltás, sunnyogás, terelés. Ez nem kultúra, hanem felelőtlenség.

A hírek szerint kormány végre beleállt. A fellépés megtiltása nem cenzúra, hanem minimális önvédelem: egy ország, amely komolyan veszi magát, nem ad mikrofont azoknak, akik gyűlöletet exportálnának a színpadra. Aki ezt túlzásnak tartja, kérdezze meg magától: ha egy másik, elfogadhatatlan ideológia képviselőit hívták volna meg, akkor is ilyen higgadtan bölcselkedne a „különböző vélemények toleranciájáról”?

És most mit lép a magát baloldalinak hazudó, de valójában minden totalitárius, erőszakos rezsim iránt különös megértést tanúsító hangos kisebbség? A „progresszív” sajtó – élén a 444-gyel, a Telexszel és a 24.hu-val – eddig gond nélkül benyelte a palesztin ügy zászlaja alatt masírozó uszítókat, a terror apológiáját, a nyíltan Izrael-ellenes narratívákat. Most viszont saját logikájuk csapdájába estek: ha tényleg hisznek az „emberi jogokban” meg a „nemzetközi jogban”, akkor hogyan védhetik egy olyan zenekar fellépését, amely az erőszakos múltat kultúrának álcázza? Vagy már megint csak akkor fontos az „elnyomás”, ha az a Nyugat ellen szól? Itt lenne az idő befejezni a képmutatást – de gyanús, hogy megint inkább új narratívát gyártanak, mint hogy elismerjék: a Sziget elrontotta, a kormány meg most kivételesen helyesen járt el.

Most viszont jön az a része a történetnek, ami igazán érdekes: mit csinál az ellenzéki nyilvánosság?

Mert a kormány lépésével egyetérteni nem fér bele a buborék narratívájába.

Így hát hallgatnak, nyelnek, vagy még rosszabb: finomítanak. De ettől még a tény marad: nem a kitiltás a botrány, hanem az, hogy a meghívás egyáltalán megtörténhetett.

Ez nem politikai kérdés, hanem civilizációs minimum. És ha ezt sem vagyunk képesek közösen kimondani, akkor nemhogy egy országot, de egy normális fesztivált sem tudunk összerakni.