Szombaton Budapest újra ünnepelt. Vagyis úgy tűnt: zászlók, zene, emberek – de ez már nem Pride volt, csak egy újabb kormányellenes tüntetés. A színes tömeg boldogan fotózta magát, mintha történt volna valami.

Pedig nem történt semmi. Csak újra összeverődött az a kétszázezer ember, akik mindig is megvannak Budapesten. A megszokott netadós liberális arcok, a megszokott jelszavak, a megszokott buborékban.

A fiatalság, akiket annyira várnak – ők még nem szavaznak. És amikor majd felnőnek, ki tudja, merre mennek. Lehet, hogy Berlinbe, lehet, hogy épp vidékre. Ami biztos: a jelen politikai valóságot nem ők írják át.

Eközben a fővárosi értelmiségi holdudvar ismét elégedetten bólogatott: lám, micsoda erő vagyunk mi, a szellem, a szabadság! Csakhogy ez az erő nem hat ki az országra. A Fidesz hideg profizmussal nézi végig, ahogy a budapesti elit saját belső színpadán játssza el újra meg újra a forradalmat. A NER meg köszöni szépen, jól van: kívülről nézve ez a nap egy újabb kényelmes győzelem volt számára.

És közben egyre világosabb, hogy mit értenek ezek szabadság alatt: mindenki azt csinálhatja, amit ők jónak látnak.

A “szabadság” náluk valójában konformitás, csak nem jobbról, nem balról hanem a semmiből előírva. Ha valaki másképp gondolja – legyen az paraszt, hívő, vagy csak nem szivárványos – az máris elnyomó, náci, vagy a rendszer kiszolgálója. Ilyenkor a 444/24.hu/Telex kórusban ordítja: freepalesztina és diktatúra!

A „haladó” sajtó boldogan idézgette a helyszíni megszólalásokat, mintha ezek bármit is megmozdítottak volna Debrecenben, Kiskőrösön vagy Ózdon. De hát mit várunk, amikor az újságíró is a saját visszhangját idézi? Egyre inkább úgy tűnik: nem az ország zárkózott be, hanem a liberális elit zárta magára a páncélszekrényt.

Kaptak egy kis morzsát, örülhetnek. Meg lett fogalmazva a harag, ki lett nyitva a ventillátor, jöhet megint egy év hallgatás. A karámban békésen legelésznek a lázadók – és észre sem veszik, hogy közben a gazda megint megszámolta őket.

És megint pont annyian voltak. Mint mindig.