Ha van ebben az országban valami, amire tényleg érdemes lenne büszkének lenni, az nem a GDP-görbék meg a kínai multik új gyárcsarnokai. Nem is az újabb és újabb „nemzeti konzultációk”, hanem azok az emberek, akik minden nap felkelnek, dolgoznak, izzadnak, koptatják a munkaruhát, és nem dőlnek hátra a bérpapír láttán.

Ők a munkások, a karbantartók, a takarítók, az állami alkalmazottak, a vasutasok, a postások, a tűzoltók, a tanárok, a katonák, a rendőrök. A bérből és fizetésből élők, akiknek csak a hónap vége hosszabb, mint a bérjegyzékük.

És mi lenne, ha egyszer vonulnánk? Egy büszke, mégis csendes menet: Csepeli Vasművektől az Újpesti Hajógyárig. Egy kortárs demonstráció, ahol nem transzparensek vannak, hanem olajos kezek. Ahol nem szlogeneket kiabálnak, hanem némán, felegyenesedve mennek azok, akik tényleg működtetik ezt az országot. Vajon hányan jönnének? Tízen? Százan? Egy pár régi gépész, egy-két bádogos, meg azok, akik még nem tanulták meg, hogy ebben az országban a munkáért nem jár tisztelet – csak lenézés vagy legjobb esetben is elnézés.

Aztán megjelenne a kamera. Gulyás Marci csinál egy interjút a legszínesebb overallossal – ha az jól néz ki az instán. A főpolgármester beöltözik-e csőszerelőnek? Talán ha választás közeledik. Ha nem, akkor maximum egy nosztalgikus Facebook-poszt: „Édesapám is lakatos volt, de meghalt.”

És mi marad? Semmi. Mert a dolgozók menete nem trendi. Nem gender, nem start-up, nem klímaaktivizmus. Nem fér bele a liberális független sajtó narratívájába, ahol a munkás vagy komcsi fideszes bunkó, vagy láthatatlan. Legtöbbször inkább az utóbbi. Jobb nem tudni róluk, nem beszélni róluk. Mert ha megszólalnának, lehet, nem olyan nyelven beszélnének, amit a szalonértelmiség megért.

A menet végén megállnánk. Nem mondanánk beszédeket. Csak állnánk. Mi, akik még hisszük, hogy a munka becsület. És hogy az ország nem azokból él, akik vezetik, hanem azokból, akik dolgoznak benne.

Aztán hazaindulnánk. Mert másnap is munka van.