Manapság, ha nem izzadsz heti ötször, nem vagy ember. A kapitalizmus új papsága – a fitneszguruk, életmódtanácsadók és Instagram-coachok – reggeltől estig osztják az igét: plank, protein, power walk. Testkultusz van, izomgyártás futószalagon, és közben az agyak és lelkek csendben sorvadnak. Mert valljuk be: futni menő, Shakespeare-t olvasni meg elavult hóbort.

Míg a konditermek csordultig telnek, a könyvtárak és múzeumok úgy konganak az ürességtől, mint a Lánchíd hajnali háromkor. Pedig lehet, hogy nem a következő kettlebell-szett, hanem Arany János balladái vagy egy József Attila-vers lenne az igazi teljesítménytúra. Ki emlékszik már, mit mondott Madách Az ember tragédiájában? Vagy ki tud idézni egy sort Adytól anélkül, hogy a Google-be kapaszkodna? Az életmód-apostolok persze erre azt mondanák: “Az nem éget el elég kalóriát!”

Közben Petőfi szava – „Szabadság, szerelem!” – lassan valami retró felirattá silányul egy vintage pólón. Kosztolányi színes rímjei nem bírják a versenyt a fehérjeital-szponzorált TikTok-videókkal. És ugyan mit ér egy múzeumi tárlat vagy egy színházi előadás, ha nem lehet belőle látványos before/after posztot gyártani?

Szóval sportolj, ha jólesik, futkározz és hajolgass, csak aztán – két guggolás között – nyiss ki egy könyvet, nézz meg egy színdarabot, vagy menj el egy kiállításra. Mert a kockás hason kívül a kockás füzet, a szellemi nyújtás és a kulturális fehérje is fontos. Az igazi belső izmok edzése pedig nem a súlyoktól nő, hanem a verssoroktól, amiket nem árt néha újra és újra megemelni.