Különös szokás lett mostanában egy napra fogyatékosnak tettetni magunkat. Felkapjuk a zászlót, kimegyünk az utcára és ünnepélyesen megmutatjuk, hogy most aztán látni és hallani kell bennünket.

Ahogy a féllábú a mankót markolja a világnapon, a nagyothalló, ordítja a technót, a vakok ellepik a mozikat, a Pride-felvonulók is ugyanígy csinálnak: kiválasztanak egy napot, aztán hangosak és színesek. Másnap pedig visszabújnak a hétköznapi szürkeségbe, mintha mi sem történt volna.

Közben a politika is kapva kap az alkalmon. Mert amíg a belváros a szivárványtól csillog, addig legalább nem arról beszélünk, hogy a közoktatás rogyadozik, a kórházak romokban, a korrupció pedig zavartalanul virágzik. A rendszer profin játszik, és aki ezt szóvá teszi, máris megkapja a címkét: érzéketlen, maradi, netán homofób.

Mindenki tudja, hogy a Pride másnapján a munkahelyen megint ugyanúgy hallgatunk. Mintha az egész csak egy parádés színjáték lett volna, amihez politikusok és multik is örömmel adják a nevüket. Az igazi elfogadásért azonban nem lehet évente egyszer, transzparenssel és csillámporral küzdeni.

Mert egy napra fogyatékosnak lenni divat, a többi 364-en meg úgysem érdekel senkit, kit nyomorít meg a valóság.