A Netflixes lengyel Zsákutca (Dead End) című sorozat elsőre olyan, mint egy diszkréten elborult road movie – egy elcserélt telekocsi autó, benne egy fáradt apuka, lányostúl, egy szőke nő, meg egy túlságosan is jófiú srác. Mindez megfejelve egy csomagtartónyi pénzzel és hullákkal. Ugye, milyen ígéretesen hangzik?

És az is. Legalábbis az első két részben, amíg a sötét humor és a remek tempó még nem adja át a helyét a „mindenki találja meg önmagát egy kicsit” típusú erkölcsi leckeórának.

A sztoriban egyből robban a káosz, a karakterek röpködnek, a szituk feszültek. Aztán jön a nagy felismerés – nem, itt senki nem fog igazán rosszul járni. A stricit lelövik, a pénz csak egy katalizátor, a múlt sebeinek begyógyulásához, és a szereplők egyenként letekerik a saját pokoljárásukat – csak éppen az út végén nem láva van, hanem meleg fényű IKEA-lámpa meg fonott takaró. Ha ez a pokol, akkor kérek egy bérletet rá.

Celina, a szerelmesnek hazudott prostituált például nemcsak, hogy túléli, de még pszichológiai önfejlesztésben is előrébb jut, mint sok TED-előadó. A kislány visszakapja az apját, mintha a karácsonyi kívánságlistáról pipálnánk le, és a mamahotelből kiszabadult huszonéves srác, aki eddig maximum macskavideókra érzett vágyat, mostantól magabiztosan szerelmes, érett férfivé válik. Hogy a szerelem egy véres menekülés közben talált rá? Ez csak hab a valószerűtlenség tortáján. A szőke nő annyira jellegtelen, mint egy elvált Spar pénztáros.

És mégis: valahogy nem működik. A néző vagy ráérez erre az abszurd-happy végkifejletre, vagy bosszankodik, hogy ezúttal a fekete humoros sorozat nem csinál rendes kárt a karaktereiben.

A Zsákutca tehát nem realista, nem kíméletlen és nem is mély. Inkább olyan, mint egy jól időzített terápiás mese felnőtteknek: ha szarban vagy, csak ülj be egy bankrabló autójába a lányoddal és két idegennel, és hipp-hopp, megjavul az életed. Szóval ha elhiszed, hogy a világ alapvetően jó, akkor ez a te sorozatod. A többieknek ott a valóság – meg mondjuk a Tisza párt.