Pottyondy Edina legutóbbi Facebook-posztjában örömét fejezi ki amiatt, hogy a Fidesz őszre halasztotta az ún. „ellehetetlenítési törvény” szavazását. A bejegyzés érzelmileg erősen átitatott, sokféle forgatókönyvet mérlegel – az amerikai figyelmeztetéstől kezdve a törvény kivitelezhetetlenségén át a saját tábor megmérése miatti hátrálásig –, miközben Magyar Péter kritikáját „kioktatásnak” nevezi, és úgy véli, hogy a tiltakozások nem voltak hiábavalók.

A probléma nem az, hogy Edina érzelmileg azonosul az állampolgári tiltakozásokkal – ez érthető. A probléma az, hogy nem ismeri fel: a törvénytervezet szándékos gumicsont volt, nem valódi politikai szándék tárgya.

Magyar Péter – lehet szeretni vagy nem szeretni – pontosan azt tette, amit egy politikai érzékkel rendelkező szereplőnek tennie kell: rámutatott a hatalom manipulációjára, és megpróbálta az ellenzéki közbeszédet nem Orbán napi kommunikációs napirendjéhez igazítani. A gumicsont lényege ugyanis nem az, hogy „valódi fenyegetés-e”, hanem az, hogy olyan témára irányítja az ellenzéki energiát, amelyben a kormány úgyis visszakozik, mert már a felháborodás is elérte a célt: elvonta a figyelmet a rendszerstruktúrák valódi kritikájáról.

A poszt egyik kulcsmondata – „a fenyegetés ugyanis továbbra is valós” – félreérti a gumicsont fogalmát. A gumicsont nem arról szól, hogy nincs veszély, hanem arról, hogy a veszélyt szándékosan, provokatívan adagolják, hogy kiváltsák az ellenzéki túlfűtöttséget, majd eljátsszák a meghátrálást. A társadalom így megtapasztalja: „hiába tiltakoztunk, úgyis visszavonják, ennyi elég, ne foglalkozzunk mással.”

Pottyondy bírálja Magyar Pétert, amiért „nem támogatta” a tiltakozásokat, de ezzel éppen azt a stratégiai gondolkodást kéri számon, amely mesterségesen egysíkúvá teszi az ellenzéki teret. Magyar pont azt a hibát kerülte el, amit az ellenzék újra és újra elkövet: a napi botrányokra való ráugrás helyett igyekezett másik napirendet kijelölni. Még ha ez nem is mindig sikerül (lásd a kampányesemények felsorolását), a szándék világos: nem játszani Orbán játékszabályai szerint.

A poszt leginkább vitatható része, amikor Pottyondy implicite a valódi ügyek ellen dolgozónak bélyegzi azt, aki nem pont úgy reagál, ahogy ő helyesnek tartaná. Ez önellentmondás: egyszerre követeli a pluralizmust („a közélet nem egyszólamú”), miközben másokra rászól, hogy nem a „megfelelő hangon” szólnak. Ez már nem szolidaritás, hanem politikai rendőrség.

Pottyondy Edina szerepe és hatása jelentős a közbeszédben, de ez a poszt nem segíti a stratégiai tisztánlátást. Az autoriter rendszerek egyik eszköze éppen az, hogy komoly fenyegetéseket használjanak figyelemelterelésre – és nem, ettől még ezek a fenyegetések nem „játékok”. De attól még stratégiai válaszokat kívánnak, nem reflexiókat.