Imádkozik a pápa. A békéért, a szenvedőkért, a gázaiakért – jó keresztény módjára, szelíden, ölelőn, ahogy azt egyházatyák és PR-tanácsadók javasolják. Csak éppen egy szó sem esik arról, ki okozza a szenvedést.

Május 21-én XIV. Leó a Szent Péter téren tartotta első általános kihallgatását, melynek keretében folytatta a Jézus Krisztus, a mi reménységünk című jubileumi katekézissorozatot.

Gázában tényleg normális emberek élnek. Családok, akik békét szeretnének, gyerekek, akik élni szeretnének – és egy terrorszervezet, a Hamász, amely úgy telepedett rájuk, mint középkori búcsúcédulás pap a lelkifurdalásra. De erről a Szentatya mélyen hallgat. Nincs elítélés, nincs néven nevezés. Mintha a rakéták az égből hullanának csak úgy, istentől – és nem valahonnan a dzsihád szentélyéből.

Tudjuk persze, nem illik Leó pápát emlékeztetni arra, hogy a katolikus egyház múltja sem teljesen makulátlan. A nácik alatt is inkább a füstjelet választották, mint az ellenállást. A hallgatás szentségét. Most is ez történik: Isten a magvető, a szeretet túlcsorduló forrása, csak éppen a gyűlölet magját nem meri megnevezni senki. Ha egyházi közegben beszélünk róla, a Hamász csak egy „nehezen értelmezhető entitás”, nem pedig a normális emberek valódi keresztje.

Így válik a jó szándék bűnrészességgé. Így lesz az imádság diplomáciai aktus, és a pápa – tetszik vagy sem – a Hamász de facto barátja. Aki nem a terroristát ítéli el, hanem annak árnyékában siratja a, mit is?. Mint aki meglátja a vért a falon, de nem kérdezi, kié a kés.