Van az a mondás, hogy a valóság gyakran unalmas, de a marketing bármikor szigetté varázsol egy földnyelvet is. Dimitri Ljasuk, a kapitalizmus fürge forgácsolója, most épp társadalmi felelősségvállalásnak álcázva próbálja leönteni mézes-mázas narratívával a Kiskörei zsilip egykori rakodónyúlványát. Hívják szigetnek – nem az. Még félszigetnek sem lehet jóindulattal nevezni, inkább egy földdarabka, amit a vízszabályozás és nem a természet rajzolt a tájba.

A projekt neve: „Jóreménység szigete 2025”. A neve beszédes, mert ha valami reményre szorul, az épp ez a történet. Reményre, hogy valaki tényleg elhiszi, hogy ez nem egy PR-fogás, hanem önzetlen ökológiai aktivizmus. A valóság: a legújabb “szigetfelújítás” egy újabb látványos díszletépítés, amit társadalmi munkára alapoznak – vagyis közösségi izzadsággal való közösségimédia-teljesítménynövelés.

És itt jön be a szocializmus árnyéka, amit annyira szeretünk a múltba száműzni. Mert mi más lenne ez, mint „önkéntes” munka egy magánprojekt céljaira, ahol az élményt a résztvevők adják, a kommunikációs hasznot viszont Ljasuk marketinggépezete zsebre teszi?

Az igazi környezetvédelem csendes, alázatos, és nem önportrék sorozata drónfelvételeken. A természet nem promóciós eszköz, hanem önmagáért való érték – vagy legalábbis az volt, mielőtt a branding elérte volna a Tisza mentét is.