Rendben, bábjáték még nincs, de bábjátékosok máris sokan lennének a bábjátékhoz. Mi tagadás, háromfelvonásos balett sincs, szabadtéri rock-musical sincs, nótacsokor sincs a Spotify-n, lebilincselő filmsorozat sincs a Netflixen. Még. Ja, fehér lovon a Lánchídon lovagló, hímzett falvédő sincs.

Kicsit most visszamegyek a történelem sodrában. Az úgy volt, hogy a Budapesti Műszaki Egyetemen a múlt század hetvenes éveiben filozófiát is tanítottak. A tantárgy első félévében a legfontosabb alapfogalmakkal és a legjellegzetesebb filozófiai irányzatokkal, filozófusok tanaival ismerkedhettünk meg, a második félévben viszont valamelyik filozófiai szakterülettel. Én két változat között imbolyogtam. Az egyik a relativitáselmélet filozófiai értelmezései, a másik az esztétika volt, de mire döntöttem volna, a relativitáselmélet betelt. Maradt hát az esztétika. Ebből a tárgyból is vizsgázni kellett volna, de a vizsgát meg lehetett úszni egy konkrét, szabadon választott mű vagy műgyűjtemény elemzésével.

Mivel a mi családunkban nem volt szokás a könyvégetés, ezért egy olyan könyvet választottam az édesapám könyvszekrényéből, amiről tudtam, hogy lesz visszhangja az egyetemen a dolgozatomnak, s reméltem, hogy kapok kutatói lehetőséget, speciális olvasójegyet az Országos Széchenyi Könyvtár és az Országos levéltár zárt részlegébe. A kb. 40 gépelt oldalas, és sajnos, elveszett tanulmányom címe ez volt: »Esztétikai sajátosságok a „Magyar írók Rákosi Mátyásról” című kötetben«. Idézek egy kis darabkát az egyik remekműből:

»Történelmünknek vannak nagy alakjai. De ritka az, akinek olyan meredek utat kellett megjárnia, mint Rákosinak, hogy feladatát teljesíthesse. S ritka az, akinek olyan rendíthetetlen személyes bátorsággal kellett megtámasztania meggyőződését, olyan soha nem szűnő makacs bátorsággal, egy percre ki nem hagyó, testi és lelki vakmerőséggel védenie emberszeretetét! Egy újfajta bátorság ez, türelmes, lassú, egyenletes bátorság, egy életre szóló makacs bátorság, soha meg nem hátráló, szívós bátorság, amelyet a mi korunk a nagy orosz forradalmárok alakítottak ki, s amely új nevet érdemel: a bolsevik bátorság nevét.«

Azért érdekes ez a részlet, mert ez a legocsmányabban talpnyaló, noha erős volt a mezőny. S éppen a dolgozatom készítésének idején nyilatkozta a szerző, Déry Tibor, hogy ő soha, semmilyen módon nem dicsőítette Rákosi Mátyást. De hát tudjuk, hogy nagy művészek is tudnak nagyon szar emberek lenni. Mivel voltak kutatói olvasójegyeim, amelyeknek segítségével alaposan tanulmányozhattam az 1956 előtti sajtót, továbbá nemcsak azt nézhettem meg, hogy kik írtak e könyvbe, hanem azt is, hogy melyik szerző mit mondott ’56 alatt és után, sőt, azt is, hogy voltak-e olyanok, akik visszautasították a felkérést. Voltak legalább ketten, és semmilyen retorzió nem érte őket, eltekintve attól, hogy természetesen nem kaptak honoráriumot, egy szakmunkás kb. egyévi fizetésének megfelelőt.

Amikor aztán az egyik órán be akartam mutatni a tanulmányomat, a tanárunk már akkor leállított egy időre, amikor felolvastam a Rákosi 60. születésnapja alkalmából kiadott, 336 oldalas kötet szerzőinek névsorát: Zelk Zoltán, Veres Péter, Nagy Sándor, Örkény István, Szüdi György, Illés Béla, Asztalos Sándor, Rideg Sándor, Háy Gyula, Reményi Béla, Illyés Gyula, Déry Tibor, Devecseri Gábor, Gyárfás Miklós, Darázs Endre, Képes Géza, Darvas József, Aczél Tamás, Morvay Gyula, Urbán Ernő, Sőtér István, Nagy László, Gergely Sándor, Kónya Lajos, Mesterházi Lajos, Rákos Sándor, Hegedüs Zoltán, Cseres Tibor, Somlyó György, Szabó Pál, Örvös Lajos, Máté György, Benjámin László.

Miután az első elképedésen túl volt a társaság, összefoglalhattam az esztétikai vonásokat, és természetesen jelest kaptam. Később megtudtam, hogy valaki feljelentett a villamoskar dékánjánál.

A rám továbbra is jellemző szerénységgel azért meséltem el ezt a történetet, mert azóta is utálom, ha politikusokról még az életükben könyv jelenik meg, teljesen mindegy, hogy kiről: Nem akarok neveket említeni, sajnos, kevesen bírják ki az uralkodók vagy az uralkodásra vágyók közül. Ugyancsak nem szeretem, ha boldog-boldogtalan konyhatündérként szakácskönyvet ír.

Bódis Kriszta public „Magyar Péter Lépésről lépésre” című könyve még nem jelent meg, mert miként azt a reménykufár a minap nyilatkozta, ippeg lektorálja a mű hőse. A public FB oldalán olvashatjuk, hogy őt a kiadója kérte őt föl az alkotásra, és ő örömmel tett eleget a felkérésnek. Azt nem nyilatkozta a public, hogy mennyi zsét kap ezért. Az persze teljesítmény, hogy a public egyedül írta meg a könyvet, bár nem vagyok benne biztos, hogy minden magyar író elhárított volna egy hasonló felkérést, amilyen az annak idején volt. Nem magánkiadásról van szó, de eddig azt se tudtam, hogy a public a tulajdonosa az Európa könyvkiadónak. Az persze érdekes lesz, ha a könyv adatlapján – valamiért ezt meghonosodott szóval magyarul impresszumnak nevezik – lektorként a főszereplő nevét olvashatja majd a rajongó tábor. A lektor személye mindenesetre igazolja, hogy a public mennyire önállóan és elfogulatlanul dolgozhatott.

Azért majd valaki, aki megveszi és elolvassa a kötetet, szóljon már, hogy kiderült-e a könyvből, hol van a vándorkürt?

Cs. Kádár Péter