Művészeti berkekben újabb vihar kerekedett: Vészabó Noémi Munkácsy-díja olyan felháborodást keltett, mintha valaki a Mona Lisát kicserélte volna egy szelfire. A tiltakozók petíciót indítottak, melyet már több mint ezren írtak alá, mondván, hogy Vészabó művészete inkább emlékeztet egy lakótelepi nappali falára, mintsem egy rangos galéria kiállítótermére.

Érdekes azonban, hogy ugyanezek a művészek csendben maradtak, amikor Majka olyan dalszövegekkel hódította meg a slágerlistákat, amelyek nyelvtani bravúrjai vetekednek egy első osztályos fogalmazásával. Nem hallottunk tőlük tiltakozást akkor sem, amikor Döbrentei Kornél író, akit a Mazsihisz antiszemitának nevezett, állami kitüntetésben részesült. Fásy Ádám lovagkeresztje kapcsán pedig a Magyar Nemzet egyenesen azt írta: “Ha valaki, akkor Fásy Ádám megérdemelte ezt a kitüntetést.” 

Úgy tűnik, a művészeti elit szelektív hallással rendelkezik: amikor egy lelkes amatőr lép be az ő felségterületükre, azonnal felemelik hangjukat, de más területeken megnyilvánuló igénytelenség felett szemet hunynak. Talán ideje lenne átgondolni, hogy a művészet valóban csak a kiváltságosok játszótere-e, vagy helyet kaphat benne mindenki, aki alkotni vágyik – még ha az alkotás néha inkább hasonlít is egy lakótelepi nappali falára, mint a Louvre kiállítótermére.