Magyarországon, ahol immár 15 éve a Fidesz kormányoz, valami különös jelenség ütötte fel a fejét. Olyan politikai apostolok tűntek fel a porondon, akik egykor a hatalom édes tejét szívták, de most hirtelen az igazság bajnokaiként tetszelegnek. És a legszebb az egészben? Tízezrek követik őket, mintha soha nem is lettek volna részei annak a rendszernek, amelyet most ostoroznak.

Vegyük például azt a volt fideszest, aki addig volt hithű pártkatona, amíg meg nem tudta, hogy a dohányboltos földosztásnál kimaradt a jóból. Micsoda szerencsétlen véletlen! Aztán ott a másik, aki éveken át türelmesen várt a sorára, hogy államtitkári széket kapjon. De a várakozás hosszúra nyúlt, és amikor kiderült, hogy a lift felfelé nem jár neki, hirtelen rádöbbent, hogy a rendszer mégsem olyan, amilyennek korábban hitte.

Most ők szervezik a “megvilágosodottak” rendezvényeit, ahol a lelkes tömeg hallgatja, hogyan lett belőlük a hatalom üldözöttjei. Az irónia persze az, hogy mindezek a tiltakozások, a korrupció elleni szónoklatok, az erkölcsi felháborodás mind-mind olyan emberektől jönnek, akik egykor maguk is ennek a rendszernek az építőkövei voltak.

Az pedig végképp rejtély, hogy miért van az, hogy sokan csak akkor látják meg a rendszerszintű problémákat, amikor személyesen is veszítenek rajta. Vajon tényleg a nép érdekében harcolnak most, vagy csak azért, mert kimaradtak a koncból?

A politikai pálya nem egy színház, ahol az ember egyszerűen szerepet vált, ha már nem tapsolják meg eléggé. Vagy mégis? Ha így van, akkor a közönség újra és újra hajlandó megtapsolni azokat, akik egyszer már a hatalom oldalán álltak. Az előadás folytatódik, a szereplők cserélődnek – de a színpad ugyanaz marad.