Magyarországon a politika egyszerű, mint egy kétszínű zokni: vagy narancs, vagy sárga. Aki meg pirosban gondolkodik, annak nincs lába, legalábbis ezt próbálják elhitetni vele. Az ember hiába gondolja azt, hogy mondjuk a közlekedéspolitika fontosabb, mint hogy ki kivel szelfizett egy szórakozóhelyen, ez senkit nem érdekel.

A játékszabály világos: van a kormánypárt és van az önjelölt ellenzék, amely a maga kreálta keretek között játszik immáron 16 éve újabb szereplőkkel, és ha te nem illesz bele ebbe a nagyívű drámai darabba, akkor gyakorlatilag nem létezel. Elvek? Programok? Hah! Ki kíváncsi erre? A politika olyan, mint egy valóságshow, ahol csak kétféle szavazó van: aki betelefonál az egyik kedvencére, és aki még nem tudja, hogy az lesz a kedvence, akit a műsor szerkesztői előírnak.

A legszórakoztatóbb az, amikor valaki felvet egy teljesen racionális ötletet. Mondjuk, hogy „Mi lenne, ha nem az lenne a politika lényege, hogy ki kit utál, hanem hogy milyen országot szeretnénk építeni?” Ekkor jön a kínos csend, majd az összepillantások, és végül a válasz:

„Te kinek a beépített embere vagy, téged ki fizet?”

Ha erre próbálod megmagyarázni, hogy nem vagy se kormány-, se ellenzéki ügynök, csak valami furcsa okból kifolyólag hiszel abban, hogy a politika nem csak a hatalom megszerzéséről szólhat, akkor legjobb esetben is lekezelő vállveregetést kapsz:

„Jó, persze, idealista vagy. Majd kinövöd.”

A legszebb pedig az, amikor valaki elmagyarázza, hogy „Ezt a kormányt csak a Tisza párt tudja leváltani, tehát ha nem őket támogatod, akkor a kormány embere vagy!” Várjunk csak… vagyis ha nem támogatok egy pártot, akkor automatikusan a másik oldalon állok? Érdekes. Tehát ha nem iszom kávét, az azt jelenti, hogy a teaipar titkos ügynöke vagyok?

Valahol persze érthető ez a hozzáállás. A politika Magyarországon nem vita, nem érdekek ütköztetése, hanem identitás. Nem arról szól, hogy milyen oktatási rendszert szeretnénk, hanem hogy kik vagyunk és kik nem vagyunk. Ezért aztán aki nem áll be a sorba, azt semmibe veszik. Olyan ez, mint egy iskolai bandaháború: ha nem vagy a „menők” vagy a „lázadók” között, akkor gyakorlatilag láthatatlan vagy, már Molnár Ferenc is megírta. A többiek maximum akkor vesznek észre, ha valamelyik oldal mellé kell állítanak – persze a saját oldalukra.

Pedig lehetne másképp is. Lehetne úgy, hogy értelmes viták zajlanak, hogy az emberek programokat néznek, és nem azt, hogy ki tud hangosabban kiabálni. De hát mit ér az elv, ha nem fér bele a narancs-sárga képletbe? Semmit.