Valami nagyon félrement. Nem most, nem tegnap, hanem évezredekkel ezelőtt, amikor az emberiség elhitte magáról, hogy ő a világ közepe, hogy joga van mindent birtokolni, mindent uralni, mindent elhasználni és semmit sem visszaadni. Azóta csak építjük ezt az illúziót, egyre magasabbra, egyre nagyobb tempóban, miközben a saját romjainkra sem vagyunk hajlandók visszanézni.

A Földet úgy kezeljük, mintha egy kimeríthetetlen raktár lenne, ahol bármikor bármit leemelhetünk a polcról, anélkül hogy foglalkoznánk azzal, mi lesz utána. Mindent elfogyasztunk, mindent eldobunk, mindent szétszórunk. A műanyag beborítja az óceánokat, az élelmiszer-hulladék hegyekben áll, a mérgező vegyi anyagok beszivárognak a talajba, de mi csak pakoljuk kifelé a szemetet, mintha nem a saját lakásunkban töltenénk meg a szemeteszsákokat. És amikor már tényleg minden szétrohad körülöttünk, amikor a víz ihatatlan, a levegő belélegezhetetlen, a föld terméketlen, akkor majd nézünk egymásra, hogy „Hát ez meg hogy történhetett?”

De ne aggódjunk, addigra valószínűleg már le is lövöldöztük egymást, mert ha az ember valamiben következetes, az a háborúkhoz való ragaszkodása. Harcolunk mindenért és minden ellen: földért, vallásért, olajért, hatalomért, de legfőképpen a saját önző érdekeinkért. Az egyik nap sírunk a békéért, a másik nap tapsolunk a bombázásokhoz, mert megtanultuk, hogy a háborúk mindig valaki másról szólnak, nem rólunk. Pedig dehogynem. Minden egyes kilőtt lövedék, minden egyes felrobbantott város, minden egyes halott gyermek a mi felelősségünk is, mert hagytuk, hogy egy olyan rendszert építsenek fel körénk, amelyben az ölés üzlet, és az emberélet csak számokban értelmezhető. De hát mit is várhatnánk egy olyan világtól, amely a kapitalizmust vallásként imádja? A pénz lett az új isten, a piac az új templom, és a profit az egyetlen érvényes ima. Nem számít, hogy emberek milliói dolgoznak éhbérért, hogy erdők tűnnek el egyik napról a másikra, hogy az állatok kihalnak, hogy az óceánokat kiürítjük – a lényeg, hogy a részvényárfolyam emelkedjen. És ha közben a bolygó belepusztul? Kit érdekel? Majd építünk egy újabb terméket, ami megoldja a problémát, amit mi magunk okoztunk. És a birkák meg is veszik, mert azt mondták nekik a reklámok, hogy ettől lesznek boldogok.

A legszomorúbb az egészben, hogy közben elvesztettük azt, aminek természetesnek kellene lennie: a józan észt. Már nem tudunk gondolkodni. Nem látunk át a manipuláción, nem kérdőjelezzük meg a propagandát, nem állunk meg egy pillanatra sem, hogy megkérdezzük: tényleg ezt akarjuk? Nem számít, hogy mi a valóság, csak az, amit elhitetnek velünk. És mi el hisszük. El hisszük, hogy a fejlődés egyenlő a pusztítással, hogy az élet értéke pénzben mérhető, hogy minden így van jól, mert „ez a rendszer”, és máshogy nem lehet. Pedig lehetne. Ha képesek lennénk egy pillanatra kívülről ránézni arra, amit művelünk, talán rájönnénk, hogy az egész egy abszurd színjáték. Hogy a szemét, a háborúk, a kizsákmányolás és a tudatlanság nem elkerülhetetlen törvények, hanem ember alkotta ostobaságok. De ehhez először is el kellene ismerni, hogy hibáztunk. Hogy letértünk az útról. És hogy ha nem térünk vissza, akkor nem lesz hova menni.