Az abu dzabi emír felkapta a fejét a budapesti ricsajra, és jelentéstételre kirendelte magához a magyar miniszterelnököt. Orbán nagy sebbel-lobbal kirepült, azonban előtte még közöltette, hogy az útnak semmi köze a rákosdubaji purparléhoz, s fedőbuliként gyorsan vett is az araboktól pár száz mesterlövész-puskát, olyanokat, amilyeneket egyébként a hazai ipar is gyárt. Mit ád Isten, pár napra rá a kormány simán belenyugodott, hogy a főváros él a területre vonatkozó elővételi jogával, és ezzel lezárta a füstbe ment tervet.

Alighanem a hadügyminiszter feleségének igaza lesz, miszerint ebből a rákosdubaji fejlesztésből a főváros kezében nem lesz semmi. Igaz, a kormány kezében sem lett volna, de ez már a múlt. A főváros kezében azért nem lesz semmi, mert a kormány, pontosabban a MÁV bizony képes a végtelenségig akadályozni a projektet, például azzal, hogy nem mond le a területen tobzódó sínpárjairól, vagy valami más indokkal. Igaz, a főváros is mutogathat a kormányra, hogy nem váltja be a terület környékére vonatkozó 300 milliárd forintos fejlesztési ígéreteit, vagy akár csak azt, hogy a vevő kérésére bármilyen jogszabályt módosít. Mert hogy aki él az elővételi jogával, az kizárólag az eredeti szerződéssel az utolsó betűjéig azonos feltételekhez jut, s ha a kormány mindent megígért az emírnek, az vonatkozik a fővárosra is.

Igazából most már “csak” a fővárosi lakosok érdeke lenne, hogy Rákosdubajon komolyra forduljanak a fejlesztések. A főszereplőknek kevésbé. Például a kormány most már bármelyik érdeklődő ingatlanfejlesztő bejelentkezésének pillanatában közölni fogja, hogy az Bajnai embere, és bunda. Jogi huzavonák tömkelege fog tobzódni egészen a 2029-es önkormányzati választási kampányig, amiben ez az ügy forró krumpli lehet azzal, hogy miért nem történt semmi, pedig a kormány milyen jót akart, vagy ha mégis történik valami, akkor az Bajnai, de legrosszabb esetben is Gyurcsány mocskos üzleti ármánykodása.

Amúgy tűnődjünk el egy pillanatra azon, vajon volt-e a főpolgármesternek bármi egyéb lehetősége, mint hogy lehívja a a főváros elővételi opcióját? Ha nem tette volna, azzal már most politikai hullaként vonulna be a történelemkönyvekbe, de az sem kizárt, hogy dühös budapestiek még egyébbel is illették volna. Akármi lehetett a fejében, neki ezt merő önvédelemből meg kellett lépnie. Ezért senki nem kárhoztathatja.

Az más kérdés, hogy mi történik az ötletgazdával, Rogán Antallal? Mert ne tévedjünk meg, ugyanis aki Dubajt álmodik Budapestre, az pontosan tudja, hogy Dubaj az mitől Dubaj?

Dubaj ugyanis egy olajban szegény pontja az Emírségeknek, de talán pont ezért adtak neki más fejlődési pályát. A lényeg, hogy 50 ezer helybéli mellé odaköltözött 3 és fél millió külföldi, akiknek egytől-egyig speciális tartózkodási és munkavállalási engedélyük van, minthogy állampolgárságot nem kaphatnak. Igaz, a speciális vízum sok mindenre feljogosítja őket, például nem nagyon kell adót fizessenek, és olyan mocskos bizniszeket űzhetnek, amilyet csak akarnak. Cserébe “mindössze” ingatlant kell vásároljanak. Minél többet, annál több jogosítványért. Sőt, még Allahot is arra kérték, hogy többnyire csukja be a szemét, amikor arrafelé pillantana, szóval Dubaj még az Egyesült Arab Emírségekben is állam az államban, a szó mindenféle értelmében.

Nomármost, Tóni legszebb álma az lehetett, hogy ha már amúgy is ő osztja a speciális magyar “aranyvízumokat” jó pénzért, akkor annak legyen egy igazi vonzáspontja is, t.i. hogy egy jól körbehatárolt területen lévők – az emír kérésére – bármilyen jogi felmentést megkaphassanak! És hát az emír miért is ne kérne pont olyan jogosítványokat a saját budapesti tulajdonán, mint amilyenek az igazi Dubajban vannak neki? Igen, egy ténylegesen mini-Dubaj lehetett a cél, amelyben az építészeti és egyéb cirkuszok legfeljebb a fedősztori szerepét érdemelhetik ki.

Azt, hogy ez az ötlet nem Orbán arabimádó alaptermészetéből állt elő indulati hirtelenséggel, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Rogán haverjai már hosszú évekkel ezelőtt elővételi jogot szereztek erre a nagy területre, egy apró műhely alatti talaj megvásárlása révén. Azóta viszont sok minden megváltozott. A magyar kormányfő – egyebek közt – Tóni tanácsára nem állt ki az államfő, valamint saját korábbi igazságügyminisztere, illetve európai listavezetője mellett, majd ugyancsak Tóni ötletére a rendszere felkarolt egy fideszes futóbolondot hivatalos ellenzéknek, s mindennek a tetejébe még az amcsik is kitiltották ezt a jómadarat az “államokból”, amely tiltást még a jóbarát Trump se tudott/akart megváltoztatni, pedig több száz kisebb-nagyobb intézkedést hoz kvázi naponta.

Ennek a mini-Dubajnak egyik szexepilje, hogy az elővételi jogot immár nem a Tóni haverjai, hanem a főváros érvényesítheti, amely Orbán részéről egy világos üzenet, az érintetteknek, hogy “Fiúk, szálljatok ki a francba minden ilyesmiből, és ne hozzátok rám sokadjára is a nemzetközi szégyent!” Orbánnak tényleg nem lehetett egyszerű álldogálni az emír szőnyegének a szélén, és magyarázkodni a hülye beosztottjai miatt. Merő logikai alapon az valószínűsíthető, hogy Tóni kábé mindenét oda kell adja Orbánnak, ahogy azt ‘anno’ Simicska is tette a szabad elvonulásért cserébe. Tóni alighanem csak akkor fog lekeveredni az amerikaiak listájáról, ha már minden eszközétől véglegesen “megszabadul”. Akkor Orbán kegyesen meg fogja kérni Trumpot, aki aztán vagy leveszi a listáról, vagy nem.

Ám messze nem biztos, hogy minden ennyire egyszerű lesz.