Hagyományaira büszke nép a magyar, kiváltképp ha mangalicákról, szürkemarhákról, avagy rackajuhokról, no pláne mátrai, illetve bükki hegyi rétekről, legelőkről van szó. Képzeletünkben megjelennek a pipás-bajszos őseink, akik elképesztő kulturális ragaszkodással óvják hegyeink-völgyeink minden szépségét, akikhez aztán csatlakoznak napjaink budapesti bürokratái, akik viszont ellágyult szívvel osztogatják a brüsszeli bürokraták pénzét a mi örömünkre.

Tariskán is így indult újra a népi múlt, amikor egy évtizeddel ezelőtt a Bükki Nemzeti Park 222 millió forintos EU-pályázat bázisán létrehozott egy ún. pásztorszállást. Eleinte igen szép volt minden, csak hát az élet nem habostorta, s elfelejtődött annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mi lesz ezután? Nos, jobb híján a természet adta meg a feleletet, vagyis a nap, a szél, a víz, továbbá a hőmérsékletingadozás szépen elmállasztotta az egész telepet, ami várhatóan egy újabb évtized múltán ismét igazi vadonná változik.

Nehéz lenne felidézni, vajon a hősidőkben ki és miért gondolta, hogy pont itt kell elégetni 222 millió forintnyi EU-forrást, de ne kételkedjünk eleink jóindulatában! A mű megszületett, csak hát nem lett életképes. Azt se zárjuk ki, hogy szimplán munkahelyteremtés lehetett az indok, elvégre a felkért vállalkozások minden bizonnyal fizettek valamicske munkabért a kivitelezést végzőknek.

Abban viszont biztosak lehetünk, hogy a természetvédelem ügyét akkor szolgáljuk, ha nem csupán odacsapunk valamit valahova jó pénzért, hanem ezt a valamit működtetjük, gondozzuk, esetleg fejlesztjük. Tariskán ez utóbbiak elmaradtak, bár a természet a maga sajátos módján megvédi önmagát.

Grün –

Foto: Greenfo