Idestova 35 éves az ún. Cecchini-jelentés, amely elsőként és átfogó elemzésben tárta fel a “nem-Európa” költségeit, amit aztán számtalan további kutatás követett, legutóbb – egy évtizeddel ezelőtt – immár egy EU intézményközi munka. Kétségtelen, az EU egészen más képet mutatott 1988-ban, majd 2013-ban mint ma, 2023-ban, a közös lényeg viszont a tartós bizonyítása annak, hogy együtt sikeresebbek vagyunk, mint külön-külön.

Ezt a triviális közhelyet persze egyesek vitatják, sőt, a britek oda jutottak, hogy pár éve kiléptek az EU-ból, s ha a közvéleménykutatásoknak hiszünk, akkor az Egyesült Királyságban ma már ismét ugyanannyian akarnának visszalépni, mint ahányan eredendően belépni akartak 1975-ben. Erős többségről beszélünk.

A britek vonata azonban már elment, hiszen az EU fejlődik tovább a maga útján, s ma már a britek nem kaphatnák meg ugyanazokat a feltételeket, amelyeket a távozásukkor még élveztek. Bizony, például szóba se jöhetne a saját fizetőeszközük megtartása, avagy a korábban búsás tagdíj-visszatérítésük.

Magyarország esetében elmondható, hogy önállóságunk kivívása óta immár több időt töltöttünk az EU tagjaként, mint kívül, illetve bent létünk zömét Orbán Viktor kormányai határozták meg. A már EU-polgárként született magyarok közül egyre többen válnak nagykorúvá, tehát választóként is tömegesen jelennek meg azok, akik számára az uniós tagságunk ízig-vérig realitás. Leginkább számukra jelenthetne – szó szerint – gyökeres változásokat, ha Magyarország kívül találná magát az Unión.

Márpedig növekszik azok száma, akikben fel-felmerül, hogy mi lenne egy nem-EU Magyarországgal? A vehemensebbek rabláncaik ledobását látják az esetleges távozásban, de ugyanúgy létezik a másik véglet, akik azonnal Nyugatra távoznának. Mégis, nézzük át főbb vonalakban, mi minden történhetne!

A helyzetünk több, mint speciális. Közel-távol alig van olyan ország, amelyik annyira ki lenne téve a nemzetközi kereskedelemnek, mint mi. A nálunk előállított termékek négyötöde kerül exportra, s minden öt forintnyi fogyasztásunkból négyet költünk külföldi árukra. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ez a rettenetesen intenzív külker forgalom ugyanilyen hányadban az EU-viszonylatban zajlik, akkor pusztán materiális értelemben kimondható, hogy hazánk messze a legeslegeurópaibb ország.

Az integráció azonban ennél sokkal több. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az integrálódó gazdaságok egy nagyobb egész szerves részeivé lesznek, amelyben a netán leváló egységek épp úgy élettelenné válnak, mint amikor az ember szervezetéből kivesznek valamit. Ettől még az egész test képes lehet regenerálódni, de a kivett anyag nem.

A szörnyű hasonlat dacára egy EU-n kívüli Magyarország nem halna meg csak úgy és hirtelen. Be lehet rendezkedni arra, hogy a határainkon útlevéllel és esetleg vízummal kelljen jönni-menni, de ez a belassulás sokkal több problémát okozhat a kereskedelemben. Ma egy magyar termék európai forgalmazásához elég betartani az EU normáit, de a kültagok előtt még egy plusz akadály van. Hosszadalmas procedúrával el kell fogadtatni az adott termékek megfelelőségét, továbbá rosszabb esetben vámot is kell fizetni. Az eredmény egy hihetetlen drágulás lenne. Oda-vissza.

Nagy kérdés, vajon ki maradna egy nem-EU Magyarországon? Itt nem csupán a netán elillanó magyarok millióiról beszélünk, hanem a nálunk befektető külföldiekről is. Magyarország nemzetközi tekintélyének ugyanis legnagyobb tétele épp az EU-tagságunk, azaz aki hozzánk jön, az ma automatikusan az EU területére lép, s összességében igen jól átlátható, kiszámítható gazdasági környezetre számíthat, még akkor is, ha a magyar kormány időnként ebbe egy kicsit belematat. Noha egy ország, pláne egy kevésbé fejlett ország a tapasztalatok szerint – jövedelmi értelemben – igen keveset profitál az akármekkora külföldi tőke beáramlásából, a kintről jövő impulzusok mégis sok tényezővel járulhatnak hozzá a fejlődéshez. Az EU-s varázs múltával az volna várható, hogy azok az országok is előnybe kerülnének velünk szemben, amelyek bár jóval fejletlenebbek nálunk, de perspektívájukban ott van az egységes Európához való csatlakozás ígérete.

Fentiekhez képest csak harmadlagos szerepe lenne a kilépés okán elmaradó EU-s támogatásoknak, bár a méreteinkhez képest elképesztő összegekről van szó. Jelenleg az éves magyar teljesítmény átlagosan 4 százalékát kapjuk pluszban és ingyen. Közgazdasági nyelvre lefordítva ez azt jelenti, hogy az eddig megszokott fejlődésünk éves léptékben 4 százalékkal esne vissza, és nem csupán egyszeri hatásként, hanem minden egyes további évre kihatva. Ennek fényében érdemes értelmezni azt, amikor a magyar kormány azzal dicsekszik, hogy mennyivel gyorsabb a magyar növekedés, mint Nyugaton, ugyanis a reális helyzetet akar kapjuk meg, ha a magyar számokból mindig levonunk 4 százalékpontot. Ám ez úgy is igaz, hogy EU-tagként mégis rendre +4 százalékkal fejlődünk, hiszen amit ingyen kapunk, az véglegesen a mienk.

Az EU tagságunk azonban az EU alapokmányainak kereteiben értelmezhető, vagyis magántőkére alapuló piacgazdasági környezetben. Amerre az EU fejlődik, az ma már inkább a szabályozott piacgazdaságot jelenti, ami mindenképpen egy komoly lépés a szociális piacgazdaság irányába. Teljesen szubjektív megállapítás kérdése, vajon hol húzódik a még piacgazdaság, de már szocializmus határa (avagy fordítva), azonban az kijelenthető, hogy a kapitalizmus szabadversenyes változata egy soha nem létező illúziónak, amint a színtisztán tervgazdálkodás szintén zsákutcásnak bizonyult.

A tagság vs. nem-tagság kérdése baloldalról nézve tehát úgy merül fel, vajon jó irányba haladnak-e a dolgok az EU-ban, avagy sem? Például az energiaválság mindenképpen a belső szolidaritási folyamatokat erősítette fel, tehát a baloldaliság szűrőjén át előrelépéseket látunk. Ha viszont azt vizsgáljuk, hogy a nap végén ki mindenki profitál ebből a folyamatból, akkor viszont mégis csak a nagyobb tőkés vállalkozások tűnnek fel a kassza végén, ami szinte le is hangolhatja az optimizmusunkat. Természetesen nem szükségszerű a cégek Európájába rohanni, hiszen az EU frissen meghirdetett tervei, és a hozzájuk rendelt pénzügyi csomagok nem utolsó sorban szövetkezeti, konkrétabban energiaszövetkezeti elemeket is tartalmaznak, tehát a magyar kormány is választhat, hogy a Mészáros&Mészáros cégek, avagy a települési energiaszövetkezetek tagjai legyenek-e a nyertesek?

Összességében szólva, az EU-ban való tagságunk minősége alapvetően rajtunk, pontosabban a mindenkori magyar kormányon múlik, ahogy azt Svédország, vagy Ausztria irigylendő példája mutatja. Ha elégedetlenek vagyunk az EU-val, akkor bizony elsőként a nemzeti kormányt kell elzavarni, mert rosszul bánik a kínálkozó keretekkel, lehetőségekkel!

Az EU-ból való kilépés szabadsága viszont nagyjából úgy néz ki, mint a család meleg konyhájából pucér seggel a kinti hidegbe rohanás, szóval nem nagyon kéne kipróbálni, akármennyire kalandosan jó ötletnek tűnik is egyeseknek!

Szanyi Tibor