A gazdasági elemzők alighanem a történelemkönyvek lapjaira fogják javasolni 2023. február 1-ét, mint azt a napot, amikor az Európai Bizottság bejelentette a nagy zöldügyi gazdasági tervét (Green Deal Industrial Plan), amelynek homlokterében a stratégiai önellátás (net-zero industry) áll, vagyis úgy gondolja levezényelni az EU klímasemleges átalakítását, hogy az ehhez tartozó ágazatok egyikében se legyen kiszolgáltatott a külső forrásoknak, szállítóknak. A terv érdekessége, hogy az EU szokásaitól eltérően most nem pénzlocsolással kíván valamit elrendezni, hanem konkrét tervezéssel.

A nagy zöld terv egyébként pénzügyileg már bőven alá lett támasztva az elmúlt évek rendkívüli pénzalapjainak tető alá hozásával, összességében közel 2.000 milliárd euró értékben. Ez felfoghatatlanul sok pénz, ezért a tagországoknak igen feszes felhasználási programokat kellett beadni. A szigor itt nem áll meg, mert az egyes részletek csak akkor követik az előzőket, ha a vállalások bizonyítottan megvalósultak (ezek az ún. mérföldkövek). Sőt, annyiban is eszesebb ez a mostani folyamat, hogy immár nem azt kell visszaigazolni, hogy a vállalt beruházás üzembe lépett, hanem azt, hogy ezzel mit értek el. Például ha valaki napelemekre fordítja a pénzt, akkor be kell mutatni, hogy az energiatermelésen, vagy felhasználáson belül a beígért részarányok létrejöttek, akár mondjuk egy-két szenes erőmű párhuzamos leállításával. Még rafkósabb, ha valaki azt a vállalást teszi, hogy ennyivel és ennyivel tisztább lesz a levegő.

A folyamatok megolajozása végett az Európai bizottság négy pillérre helyezi a változásokat.

Magyarországon talán különös zene a fülnek, hogy az EB meghirdette az előre látható, de legfőképp leegyszerűsített engedélyezési és hasonló eljárásokat. Ez alapvetően új zöld szabványokat, az energiapiacok reformját, továbbá a kritikus nyersanyagokhoz való könnyebb hozzájutás segítését jelenti, mindezt úgy, hogy az EU önellátása, autonómiája, szuverenitása szempontjából kulcsfontosságú projekteknek VIP-folyosókat biztosít. Ez bizony eléggé a tervgazdálkodás alaplépéseire emlékeztet.

Hasonlóképpen, a kívánatos zöld projektek mihamarabbi finanszírozását elősegítendő az Európai Bizottság tagállamonként akar megállapodást kötni a sajátos helyi akadályok lebontásáról, ami végül az állami támogatások ideiglenes engedélyezését jelenti a válság által megtépázott, avagy a zöld átmenetet segítő esetekben (Temporary State aid Crisis and Transition Act). Ezen túlmenően áttekintik az ún. IPCEI projekteket, amelyek immár második éve szaporodnak a közös európai érdekek mentén (Important Projects of Common European Interest), s eddig is kedvezményes eljárásban, finanszírozásban részesültek. S hogy hab is legyen a tortán, ez év nyaráig feláll az Európai Szuverenitási Alap, amely a jelenlegi hét éves tervezési ciklus félidős felülvizsgálata kapcsán lép be, azaz finanszírozást biztosít azokra az esetekre, amelyek a tervezés idején, tehát az elmúlt évtizedforduló környékén nem voltak előre láthatók.

Az EU nagy zöld terve harmadik pillérének nem fog örülni az Orbán-kormány, ugyanis ez a képzésről, az oktatásról szól. Az EU finom érzékkel eleve a tudás évének minősítette 2023-at (European Year of Skills), s egyben szerteágazó oktatási, képzési, átképzési programokat indít, minthogy a becslések szerint a zöld átmenet a mai munkahelyek 30-40 százalékát fogja érinteni, azaz minden harmadik ember várhatóan elég hamar egész mást fog csinálni, mint eddig.

A negyedik pillér viszont kizárólag az EU intézményeinek a feladata, azaz a külkapcsolati rendszereket olyan kereskedelmi megállapodások tető alá hozására akarják használni, amelyek biztosítják Európa zavartalan ellátását a kritikus nyersanyagok vonatkozásában. Ez nem azonos Orbánék legendás fürkészőivel, hiszen itt most intézményes kapcsolatok kialakításáról van szó, ezért inkább hasonlít a hosszú távú megállapodások rendszeréhez, csak éppen EU-szinten. Lényegében a REPoverEU nevű terv kiterjesztéséről beszélhetünk, vagyis az energia beszerzések diverzifikálásához hasonlóan a ritkaföldfémek és egyéb, stratégiai fontosságú nyersanyagok vásárlását is több szállító bevonásával képzelik el. Nem utolsó sorban Paks II is legfeljebb úgy kaphat üzembe állási engedélyt, hogy garantálja legalább két cég bevonását a nukleáris fűtőelemek szállítására. Más szavakkal szólva olyan atomerőművet kell építeni, amely számára az oroszokon kívül mások is tudnak üzemanyagot előállítani.

Nyílván a gyakorlat fogja megmutatni, vajon az Ursula von der Leyen által nagy körítéssel beharangozott tervek működnek-e? Annyi azonban jól látszik, hogy az EU komoly lépést akar tenni a tervgazdálkodás felé, amely azonban nem azt célozza, hogy hány kesztyűt, autót stb. kell gyártani, de azt igen, hogy bizonyos eredményeket el kell érni, s nem csupán sodródni a különböző fejlesztési divathullámokon, avagy mindenféle spekulatív buborékokat fújni.

bankski –