A kormány bejelentette, hogy egy bő hónapon át, október 31-ig a bérköltségeken túl semmilyen fizetési kötelezettségének nem tesz eleget. Nagy kérdés, vajon ez tényleg így lesz-e, hiszen a dominóelv mentén például az önkormányzatokat is fizetésképtelenségbe zavarhatja, de ugyanilyen kérdés a lejáró állampapírok esete, a kamatkiadások ügye, avagy a nemzetközi kötelezettségek is kemény diót jelenthetnek. Ehhez képest viccesnek tűnhet, vajon Mészáros Lőrinc cégei megkapják-e a minden hónapban esedékes állami injekciójukat, avagy hogy a miniszterek sofőrjei tudnak-e benzint venni a szolgálati limuzinokba a kutaknál?

Nagy valószínűséggel tehát lesznek kifizetések azokon a területeken, ahol ez nagyon muszáj, vagy a kormány nagyon akarja. Ez utóbbi azonban nem csupán a NER-lovagok eseteire vonatkozik, hanem Oroszországéra is, hiszen Paks II kapcsán a kormány eddig minden lehetőséget megragadott, hogy akár az egyes határidők lejárta előtt fizethessen. Sajnos azonban erős többségben lesznek azok, akik szállítottak valamit a kormánynak, netán már rég lejárt a fizetési határidő, de most egy újabb hónapig nem látnak egy vasat sem. Ebbe a körbe tartozhatnak például az egészségügy beszállítói.

A nemfizetést általában csődnek nevezik, s amikor az állam nem fizet, azt pedig államcsődnek. Lehet ezt úgy szépíteni, hogy csak részleges, avagy ideiglenes nemfizetésről beszélünk, ám a tényeken ez nem sokat változtat. Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy a magyar kormány csődbe vitte az államháztartást.

A csőd azonban nem önmagában érdekes, hanem a kilábalás módja teszi ilyenné, vagy olyanná. Ha valaki csődbe jut, de az utolsó, avagy utolsó utáni pillanatokban mentőövet kap valahonnan, akkor azt a történelemkönyvek csődközeli helyzetként rögzítik, mint legutóbb 2008-ban.

Egy csődbe jutott vállalatot akár fel is lehet számolni, de az államoknál ez nyilván járhatatlan, tehát léteznek intézményes csődelhárító intézmények. Ilyen tipikusan az IMF (Nemzetközi Valutaalap), de ilyen lehet maga az Európai Unió is. A legrosszabb esetekben a piaci finanszírozás is szóba jöhet, amitől persze mindenki elzárkózni igyekszik, hiszen annak feltételei akár évszázados terheket róhatnak az adott országra.

A magyar kormány jelenlegi nehéz helyzete alapvetően az európai pénzek elmaradásában gyökerezik. Az európai alapok erőforrásai ugyanis szerződéses alapon “járnak” nekünk mindaddig, amíg azokat fel nem függesztik. Amíg ugyanis stabilan adott a jogalap, addig szinte lényegtelen, hogy az EU effektíve utal-e, ám megrendítő hatású, amikor maga a jogalap fennállása kérdőjeleződik meg. A magyar kormány normál körülmények között az összes EU-támogatást bekönyvelheti bevételnek, illetve úgymond követelésnek. Felfüggesztés esetében azonban csak nullákat írogathat a vonatkozó rovatokba. Magyarán szólva, ha a költségvetésünkből távlatosan is hiányzik 20-30 milliárd euró, az veszedelmes mérték az éves 150 milliárd eurónyi GDP-nk fényében.

A veszedelem abban áll, hogy a piaci hiénák ilyenkor rendszerint kicsinálják a nemzeti fizetőeszközt, vagyis kirabolják országunk népét. Ez a jelenség sajnos már megindult, s a forint árfolyamának mélyrepülésében mutatkozik. Úgy is mondhatjuk, hogy a keselyűk az élő testünket tépik.

2008-ban az EU és az IMF dobta a mentőövet. A közvélemény csak IMF-re emlékszik, jóllehet a pénz zömét az EU biztosította, ám az IMF normái szerint. Igazából nem is pénzt kaptunk, hanem ún. készenléti hitelt, ami elég erős üzenet volt a piacok felé, hogy nyugodtan leszállhatnak rólunk, mert igenis van olyan eszközünk, amiből tudunk fizetni.

Amennyiben holnap megszületne az egyezség a magyar kormány és az EU között, abból technikailag nem lenne azonnali pénz, de finanszírozási nyugtató nagyon is. Sajnos azonban ilyesmire december előtt adminisztratív esély sincs. Ezt csak politikai eszközökkel lehetne felgyorsítani, mondjuk ha – például – Orbán Viktor megkorbácsolná magát Ursula von der Leyen előtt, Brüsszel főterén.

Az EU persze simán tudna segíteni, ha akarna. Akar is, csak hát feltételekkel. Ilyen feltétel, hogy Orbán Viktor térjen észhez, és ne gátolja az EU normális működését. Sarkosan szólva Magyarországra ugyanúgy szankciókat vetett ki, mint Oroszországra. Ezek közös lényege, hogy korlátozzák a bűnözés, tehát a korrupció, avagy az agresszió mozgásterét.

Nézhetjük ezt fotelből is, azonban az ostor mindenképpen a magyar emberek hátán csattan. Az infláció ugyanis elviszi az életszínvonalunk java részét, magyarul beleszegényedünk. Például nem fogjuk tudni kifizetni a rezsiszámlákat, egyre kevesebbet tudunk vásárolni stb.

Mitagadás, az orbáni politikák iránti rajongás Magyarország legköltségesebb szórakozása.

– bankski –