Moldova György: Hogy születnek a szatírák


Néha előfordul, hogy az emberek megállítanak az utcán, és feltehetőleg a tisztelettől remegő hangon megkérdezik:

– Maga a Moldova?

Ilyenkor szerényen lesütöm a szemem – mint tudjuk, áldásba és dicséretbe nem illik belenézni.

– Igen, én vagyok.

– Mondja: hogy jut eszébe magának az a sok marhaság?!

Ilyenkor töredelmesen bevallom, hogy van egy fáradhatatlan társszerzőm, aki valósággal töm anyagokkal és ötletekkel: maga az Élet, az én dolgom csak annyi, hogy odafigyeljek rá, aztán úgy, ahogy lustaságomtól telik, papírra vetem.

Sokan nem érik be ilyen rövidre fogott magyarázattal, hanem erőszakkal bevonszolnak egy kocsmába, orvul rendelnek egy pár üveg sört, minden tiltakozásom ellenére belém kényszerítik, és ilyetén módon megtörve ellenállásomat, valamilyen példát követelnek a dolgok jobb megértése végett.

– Milyen alapon írta teszem azt a „Börtönválogatott” című szatíráját? – és hozatnak valami „gyorsító”-t a sör alá, felszámolva belülről fakadó tiltakozásom maradványait, én pedig mesélni kezdek.

Idestova már harminc éve, hogy egy hosszabb riportkörutat tettem a Szovjetunióban – egyébként számomra minden riportút hosszú, mely egy napnál tovább tart, és végcélja messzebb esik Soroksárnál. Mivel úgy-ahogy beszélek oroszul, nem perevodcsikot, tolmácsot kaptam magam mellé, hanem száprávázsdájuscsijt, vagyis kísérőt, hívták pedig az illetőt Sztanyiszláv Sztanyiszlávovics Sztanyiszlávenkónak. A családban valami ellenállhatatlan vonzódás élhetetett a Sztanyiszláv név iránt, mert a kísérőm a lányának is a Sztanyiszlava nevet adta az akkor szokásos „ötágú keresztségben”. Hamar kiderült, hogy a teljes név kiejtése meghaladja erőimet, így megállapodtunk a „Szláva” rövidítésben, ő pedig „továris Moldov”-nak szólított, mert Moldova csak egy nő lehet.

Egészen jól kijöttünk egymással, szép darab földet bejártunk együtt. Talán többet is láthattunk volna, de ha Szláva lusta volt elutazni valahová, például Alma-Atába, akkor azt mondta, hogy ott éppen most katonai gyakorlatot tartanak, és a repülőtér nem fogad polgári gépeket. De most nem erről, hanem utunk egyik állomásáról, Novoszibirszkről akarok mesélni. Megérkeztünk, kipakoltunk, aztán találkoztunk a szálló előcsarnokában:

– Mi lesz a program ma este, Szláva?

– Ma színházba megyünk, a Dzsambul Dzsabajevről elnevezett Kamaraszínházba, egy rendkívül mulatságos, ugyanakkor nem minden tanulság nélkül való színdarabot nézünk meg; a mű súlyos elvi-erkölcsi csapást mér többek között a bércsalókra és a titkos pálinkafőzőkre.

– Mi a címe?

– „Egész Európára szóló lakodalom”.

– Ez csakugyan jó lehet.

Maga a „Dzsambul Dzsabajev” igazi kamaraszínház volt, intim kis ékszerdoboz, nem sokkal lehetett nagyobb a Keleti Pályaudvarnál – jó ha tizenöt-húszezer ember elfért a nézőtéren. Istenem, mások az arányok, a régi közmondás azt tartja, hogy: kis ország kis szicsász – nagy ország nagy szicsász, nos ugyanez vonatkozik a kamaraszínházakra is.

Külföldön minden olyan színdarabot jónak találunk, melyből az ember legalább tízpercenként megért egy mondatot, ezen az estén ez többször is előfordult velem, így nincs mit csodálkozni azon, hogy a második felvonás utáni szünetben jókedvűen mentem ki a folyosóra. Jókedvem azonban rögvest megingott, mikor láttam, hogy sokan egyenest a ruhatárhoz rohannak, valósággal kitépik kabátjukat a ruhatárosnő kezéből, és kettesével véve a lépcsőket, eltávoznak.

– Mi van Szláva, ezek tudnak valamit?! Lehetséges, hogy ilyen rossz a hátralevő két felvonás?

– Nem erről van szó, továris Moldov! Ez, mint mondtam, egy rendkívül mulatságos és nem minden tanulság nélkül való színdarab, és ezek a tulajdonságok a harmadik és negyedik felvonásban mind minőségileg, mind mennyiségileg csak fokozódnak.

– De akkor hová rohan ez a sok ember?

– Az a helyzet, hogy már félnyolc elmúlt, és a boltokban csak este nyolc óráig árulnak vodkát, az illetőknek pedig, úgy látszik, csak most jutott az eszébe.

– Ja, vagy úgy, értem.

– Mehetünk be, csöngetnek.

Fél tizenegy felé ért véget a negyedik felvonás. Greenwichtől Kelet felé haladva minden hosszúsági fokkal egyre tovább nő az előadások időtartama. A lépcsők tetejéről végignéztem a színház előtti hatalmas, ragyogóan kivilágított, de néptelen teret. Még nem volt kedvem a fülemre húzni a paplant, megkérdeztem a kísérőmtől:

– Szláva, nem lehetne itt valahol szórakozni?

– Dehogynem, továris Moldov, működnek az utcai mérlegek, bedob egy kopejkát, és megméredzkedhet.

Tagadólag ráztam mag a fejemet:

– Én nem kicsapongásra gondoltam Szláva, léha dőzsölésre, én beérném egy vendéglővel, vagy zenés eszpresszóval is.

– Hát ezzel sajnos nem szolgálhatok, a legközelebbi zenés hely, ami most is nyitva tart, a „Sztárij Matrosz” egy kissé messzire esik.

– Milyen messzire?

– Vagy ezer kilométerre, ugyanis Vlagyivosztokban működik. Egyébként igen jó vendéglő, sokan dicsérik a konyháját.

Legyintettem:

– Tudja mit, Szláva? Menjünk fel és igyunk nálam valamit.

Két üveg magyar almapálinkát hoztam magammal az útra, ebből az egyik eltörött a repülőtéren a rakodásnál, ráfolyt a pizsamámra – minden lefekvésnél úgy éreztem, mintha egy hullott almával teli gödörbe löktek volna bele – a másik üveget ezen az estén bontottuk fel.

Ha az oroszok komolyabb szeszt isznak, tudvalevőleg mindig harapnak hozzá valamit, Szláva is szerzett most két uborkát, meghámoztuk, és azt recsegettük beszélgetés közben.

Mikor végeztünk a nőkkel – persze csak elméletben – akkor rátértünk a másik szent témára, mely éjjel egykor is ébren tarthat két férfit egy novoszibirszki szállodában, vagyis a futballra.

– Szláva – mondtam a kísérőmnek – 1957 tavaszán a moszkvai Torpedó Pesten játszott, épp az én csapatom, a Vasas ellen. Három kettőre győztünk, de én az egész meccsből már csak egy játékosra emlékszem, a Torpedó centerére. A játéka és a külseje is hasonlított Tichy Lajosra, szőke, tankszerű, befejező középcsatár volt, két gólt is rúgott nekünk. Eduárd Puskovnak hívták, később hallottam, hogy válogatott lett, de az utóbbi években hiába keresem a nevét az újságokban. Mi történt vele?

– Hát kérem – mondta Szláva láthatólag keresgélve a szavakat – az a helyzet, hogy Puskovval egy kis baj történt.

– Megsérült vagy disszidált talán?

– Nem erről van szó. Puskov és még két válogatott játékos, vagyis ők hárman, a belga nagykövet lányát egy éjszakai bulin… tetszik érteni engem bizonyos tekintetben?! Ők ugyan azt állították, hogy éppen ellenkezőleg: a belga nagykövet lánya ő hármukat… egész más tekintetben, mivelhogy egy igen élveteg nőszemélyről van szó. A bíróság azonban őket találta bűnösnek, és a három futballistát öt-öt év szigorított és körülzárt, fegyveresek által őrzött helyen való állandó tartózkodásra ítélte.

– Vagyis börtönre!

– Ezt a kifejezést nem én használtam, hanem Ön, továris Moldov – mondta joggal feltételezve, hogy a szállodai szoba falának füle van, esetleg több is, mint képzelnénk.

Meglepetésemben majdnem kiejtettem a poharat, Szláva vigasztalólag bólogatott:

– Azért nem kell annyira megdöbbenni, mert Puskov bent is játszik, tagja a szovjet börtönválogatottnak.

– Börtönválogatott?! Van ilyen csapat?

– Hogyne, igen erős együttes.

Csak a szokatlanul erős ital kavarhatta meg annyira a fejemet, hogy hirtelen egy eretnek gondolat ötlött fel bennem: mi volna, ha Puskovhoz hasonlóan a magyar futballistákat is éppúgy megbüntetnék vámcsalásaikért, gázolásaikért és a többi sötét üzelmeikért, mint az átlagos honpolgárokkal teszik. És ha ez bekövetkezne, a magyar válogatott összeállítása hány helyen térne el a legutóbbi találkozókon oly sok babért aratott nemzeti tizenegyétől?!

Aztán már formálódott is bennem a téma: kiírják a nemzeti börtönválogatottak kupáját, megszervezik a magyar csapatot is – és a többi már csak kézügyesség dolga. Hát valahogy így született a „Börtönválogatott” című szatírám, bevallom, nem gondoltam volna, hogy az Élet harminc év múlva túlszárnyalja szegényes fantáziámat.

Moldova György: A harmadik majom

Meghalt Moldova György, születési nevén Reif György Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas, magyar író, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja

  A Szócikk a dolgozók, a dolgozni akarók, illetve az életüket már kidolgozók szava. Újságot lehet szerelemből is írni, de amíg a pofánk egyre nagyobb, a zsemlénk egyre kisebb! Kérjük, hogy támogasd a SZÓCIKK működését az alábbi számlaszámon:

MagNet Bank: 16200106-11517878 IBAN: HU88 1620 0106 1151 7878 0000 0000

Posztjaink kommentálhatók a Facebookon, várunk Facebook-csoportunkba is. Ám te is írhatsz, te is szólhatsz képpel és hanggal, amit viszont mi olvasunk, hallunk, nézünk, sőt, akár közreadunk. Leveled várjuk az info@szocikk.hu címen.

Kapcsolódó tartalmak