Magyarország – kompország

Európai Unió külpolitika Szanyi Tibor történelem
MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán

Még kiváló külpolitikával is igen ritkán lehet választást nyerni, de az e téren való tévedésekbe (továbbá hiányokba, bénultságba stb.) bele lehet bukni.

A magyar történelem (is) bőven jegyez olyan tragédiákat, amelyek mögött olyan belpolitikai akarat áll, amelynek külpolitikai vonzatai szinte automatikusan eredményezték a kudarcot.

Ebbe a sorba illeszkedik ‘anno’ a fenyegető mongol veszedelem idején a korábban befogadott kunok elüldözése, a török támadások árnyékában a belviszályok csúcsra járatása, Trianon előtt a pofátlan szomszédságpolitika, illetve utána a Hitlerrel való szövetség.

Ám szép számmal van ellenpélda is. Ilyen a Szent István-i európai integráció, a Mátyás-i ‘Realpolitik’, a Kádár-i óvatos egyensúlyozás, a Horn-i nyitás és még sok minden más.

Az elmúlt évtized azonban aligha fog a magyar külpolitika történelmének arany oldalaira kerülni. Orbán ugyan beverekedte magát a világszerte ismert vezetők közé, csak hát nem a legelegánsabb csoportba. A fehérorosz vezetőt, Lukasenkát múlt vasárnap óta még többen ismerik, Kim Dzsong-un szintén sokat tesz a jegyzettségéért, országaik azonban aligha sorolhatók a sikeresek közé.

Fenti példák nyilván sokkal bonyolultabbak a sommás említéseknél, azonban a lényeg kevésbé kérdéses. Egy ország vezetőinek ugyanis mindenkoron illik pontosan látniuk az adott mozgástereket.

Magyarország – egyebek közt – arról híres, hogy makacsul képes belevetni magát reménytelen hitekbe és küzdelmekbe. A nagyívű, hazai fogyasztásra szánt teóriák napjainkban is rengeteg külső kockázatot hordoznak.

Legfőbb kockázatunk most éppen az, hogy kisodródunk a jelenlegi szövetségesi rendszerünkből, avagy azon belüli súlyunkat veszítjük. A legfőbb realitás ugyanis az, hogy hazánk annyiban érdekes a külvilág számára, amennyiben az Európai Unió – egyelőre – teljes jogú tagja. Ha ez a státuszunk csorbát szenved, az komolyan leértékel minket még azok szemében is, akik a magyar kapcsolataikat ebben a dimenzióban akarják használni.

A legutóbbi időkben több magyar vétó borzolja a többi EU-tagország kedélyeit. Az EU afrikai országokkal esedékes csoportos megállapodásának megújítását ellehetetlenítő magyar vétó aligha lesz motorja az egyébként is zátonyra futni látszó ún. “déli nyitásunknak”, minthogy az érintett országok kénytelenek lesznek a kétoldalú kapcsolataik felé fordulni, s ebben nem hazánk lesz a favorit.

Az izraeli és a palesztin szembenállókat nyugalomra intő EU-deklaráció megtorpedózása ugyancsak balul sült el, minthogy a tűzszünetet így az amerikai elnök érte el pár telefonhívással, s az EU gyakorlatilag a béna kacsa szerepébe szorult egy a közvetlen szomszédságát érintő konfliktus hűtésében.

A Kína részéről való szégyenletes Hong Kong-i és az ujgurokkal szembeni merényletek elítélése Németországnak és Franciaországnak még a kereskedelmi kapcsolatok rontása árán is fontos volt, de az emberi jogokra mind külföldi, mind idehaza érzéketlen Orbán-i adminisztráció ezt is blokkolta, ostobán jelezvén a pekingi vezetésnek, hogy Magyarország milyen komoly előőrs lehet a kínai érdekek szolgálatában.

Az EU azonban minden lomhasága ellenére képes a belső renitensek lefegyverzésére, aminek egyik klasszikus példája, ahogy felőrölte a néhai francia elnök, Charles de Gaulle “üres szék” politikáját. Az kevésbé látszik valószínűnek, hogy az EU-s alapszerződések átírása, azaz a külpolitikai kérdésekben az egyhangúság eltörlése lenne a közeli megoldás, az már annál inkább, hogy a sorozatos magyar vétókat egyre inkább átlépik, s a vezető EU tisztségviselők egyenesen azt kommunikálják, hogy az adott nyilatkozat a magyar vétó dacára is közös nyilatkozatnak tekintendő.

A realitások legutóbb viszont azt diktálták, hogy a belorusz hatóságok minapi kalózkodására adandó válaszként azonnali szankciókra készülő EU döntéseit a magyar kormányfő jól tűrje, miközben szíve szerint nagyon is támogatná a fehérorosz diktátor őrültségeit. Jó oka volt rá. Minden szócsatából ugyanis az tűnt ki, hogy Lukasenka lépését Moszkva sem éljenzi, de van ennél fontosabb is. Nevezetesen az, hogy a légügyi együttműködések mindenkori korlátja az országok megfellebbezhetetlen autoritása a saját légterük felett, s így tetszőlegesen tilthatnak ki bárkit az oda való belépéstől. Ennek megfelelően egy magyar vétó most azt kockáztatta volna, hogy nem csupán a belorusz gépeket tiltják ki az EU közös légteréből, hanem esetleg a kalózkodás iránt megértőkkel szemben is érvényesítenek valami hasonlót.

Megjegyzendő azonban, hogy kevésbé a kockázatokkal, hanem a már bekövetkezett negatívumokkal van a legnagyobb baj. Ezek közül a leginkább bántó, hogy az EU aktuális döntése előtt a világsajtó azon morfondírozott, vajon fog-e vétózni Orbán?

Más szavakkal szólva szólva, Magyarországot újra kiírták a nyugati fogalomkörből, s most megint a víz közepén a hajókürtöt ezerrel bömböltető, de valójában csak hánykolódó kompon érezhetjük magunkat. Sajnos, ez a ‘legénység’ bérén is látszódni fog.

Szanyi Tibor, az IgenSzolidaritás miniszterelnök-jelöltje

Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán

  A Szócikk a dolgozók, a dolgozni akarók, illetve az életüket már kidolgozók szava. Posztjaink kommentálhatók a Facebookon, várunk Facebook-csoportunkban és a Twitteren is. Ám te is írhatsz, te is szólhatsz képpel és hanggal, amit viszont mi olvasunk, hallunk, nézünk, sőt, akár közreadunk. Leveled várjuk az info@szocikk.hu címen.

Kapcsolódó tartalmak